Aki az első kaputól az utolsóig szabályszerűen megy fel, az döbbenten tapasztalhatja, hogy némelyik küszöbön már csak nehezen olvasható az évszám és a hozzá kapcsolódó történelmi esemény. A településnevek is egyenetlen képet mutatnak: itt-ott már kicsorbult a vésés, fakul a festés — egyes falvakat ugyanis csak később, felületesen írtak fel, és utólag sem gondoskodtak tartósabb megörökítésükről. A legrosszabb állapotban azonban a járdanyelvek vannak: sok helyütt rögzítetlen, kifordult kőlapokba botlik, törmelékben tapos az ember, s bizony felötlik benne, hogy ebből tavaszra mi marad... A turistalátványosságok sorsát ismerve viszont nagy megkönnyebbülés, hogy civilizációs hulladékot sehol sem látni, és az (egyébként nagyon ormótlan, igénytelen külsejű) kukák is üresek. Cigarettacsikk van, és állati ürülék, mert a juhakol közel. A csend szinte harapható, halk beszédfoszlányok úsznak az őszi levegőben. Sokáig nem időzik senki, szétnéznek, fényképeznek, fordulnak vissza. A hátsó, szerpentines út is megrokkant, alatta, felette méteres vízmosások előlegezik meg a félig végzett munka jövőjét. Az aljban tákolt viskók a miénket... Egy bekerítetlen gyümölcsösben tisztes nagyszülő-formájú pár szedi az őrizetlen almát: nem ám kettőt, kóstolásra, hanem több kilónyit, súlyosan megrakott zacskóba. Jöttünkre beugrálnak a nyitott kocsiba, és elporoznak. Jó ízét viszik a helynek...