Ennek a cikknek a megírására az késztetett bennünket, hogy a jövőre nézve más kolléganők is okulhassanak belőle. Óvónők vagyunk mindketten, akik 34 év teljes munkaidőt ledolgoztunk. Az idén január 15-én átirat érkezett a megyei tanfelügyelőségtől, hogy akik korhatáros nyugdíjba szeretnének menni — ez a tanügyben a nőknél 58 év és 2 hónap, a férfiaknál 63 év és 2 hónap —, február 8-ig tegyék le kérésüket a tanfelügyelőségre.
Az átirat leszögezi azt is, hogy a tanügyben dolgozók kérhetik a három évvel hamarabbi nyugdíjazásukat az 1997/128-as törvény 127. cikkelyének 3. bekezdése alapján teljes nyugdíjjal, csak bizonyos jogokat veszítenek el. EztKeresztély Irma fő-tanfelügyelőnő és Nagy Erika személyzeti osztályfelelős tanfelügyelő írta alá.
A kérést le is adtuk a tanfelügyelőségen, és akkor úgy tűnt, minden rendben van. Meg is kaptuk a választ február 23-án a 927-es átiratban, amelyből világosan kitűnik, hogy kérésünket jóváhagyták, szeptember 1-jétől mehetünk nyugdíjba. Szintén a fent megnevezettek írták alá.
Véletlenül jártunk a nyugdíjosztályon, és ott érdeklődésünkre elmondták, ők a törvényt másképpen alkalmazzák, szerintük még egy évet le kell dolgozni ahhoz, hogy korhatáros nyugdíjba mehessünk. Így csak előrehozott, részleges nyugdíjba mehetünk, ami az elkövetkező négy évben 0,20 százalék büntetéssel jár addig, amíg korhatár szerint nyugdíjkötelesek leszünk. Voltunk kihallgatáson a megyei nyugdíjosztály igazgatónőjénél, aki türelmesen elmagyarázta, hogy az ő álláspontjuk ez, ők a 2000/19-es törvényt alkalmazzák.
Ugyanakkor feliratkoztunk kihallgatásra a fő-tanfelügyelőnőhöz, akinek akkor nem volt ideje ránk, mert sietett a polgármesteri hivatalba. Így Maria Solomon főtanfelügyelő-helyettes fogadott a jogtanácsos úrral egyetemben, az ő tanácsukra újabb kérést írtunk a tanfelügyelőséghez, hogy szíveskedjenek a nyugdíjosztállyal tisztázni a helyzetet. Erre kaptuk a választ, szintén a fő-tanfelügyelőnő aláírásával, hogy nem mehetünk szeptember 1-jétől korhatáros nyugdíjba az 1995/84-es törvény 142. cikkelye alapján.
A végeredmény: augusztus 30-án letettük a nyugdíjosztályra a két iratcsomót, természetesen, előrehozott részleges nyugdíjt kérve, amelynek a ,,produktuma" majd decemberre várható, legalábbis így biztattak.
Lényeges volt felsorolni az előzményeket, hiszen nagyon sok idegességen, megaláztatáson mentünk keresztül.
Ha visszagondolunk az elmúlt 34 év történéseire, a világ egyik legnemesebb mesterségét gyakorolván, amely nem kevés érzelmi, szellemi, fizikai megterhelést igényelt, jogosan kérdezhetjük meg: miért kell ilyen megalázó módon nyugdíjba vonulni? Főnökeink miért nem figyelnek jobban embertársaikra, beosztottjaikra? Hiszen sok kolléganőnkkel együtt nagyon igyekeztünk örömteli pillanatot szerezni tanítványainknak, azok szüleinek, hivatásként kezeltük szakmánkat. Nekünk a saját személyiségünk volt a munkaeszközünk, önmagunkat osztottuk szét a gyermekeknek, állandó érzelmi igénybevételben éltünk, mert a munkánk során sok problémával, negatívummal találkoztunk, rugalmasaknak kellett lennünk, hiszen nagyok voltak az elvárások velünk szemben.
Csak egyetlen kérdésünk lenne azokhoz, akik a törvényeket megszerkesztik, alkalmazzák, ,,pontjaikat" osztogatják embertársaik felé: ha majd egyszer őket is számon kérik és lepontozzák ott, ahol mindenkinek egyszer számot kell adnia, mit fognak válaszolni a NAGY KÉRDÉSRE?
Így lehet bízni (nem bízni!?) a tanügyi osztály által kibocsátott átiratokban.
Szakács Ildikó, Gerendi Ildikó nyugdíjas óvónők
