Hideg fény szórta be csillámló ezüstjével a várostól távolabb őrködő fenyvesek, erdőségek settenkedő vadjait, a park zöldes fűszálai között kórusban varangyosbékák kuruttyolták esti imájukat, madárkák dugták fázósan csőrüket szárnyaik alá a fészkeikben, és másutt is, az ereszek alatt, a csűrökben, padlásokon, rejtekhelyeiken. A nevezett főtér is fényárban úszott, nem csak a Hold fénye, de az ostorlámpák is jólesően árasztották magukból a lelket dédelgető melegséget. Autó autó hátán parkolt a téren, elővel, oldalt, háttal, keresztben, mindenféleképpen, tekintve, hogy egy nagyon fontos kulturális esemény színhelye volt a helyi kultúra háza. Csodálatosnál csodálatosabb, szebbnél szebb, márkásnál márkásabb autók zárták el a keskeny utcácskák kijáratait, az volt az ember érzése, hogy ebben a kicsiny városkában, melynek egyik végétől a másikig gyalog átmenni sem több idő, mint húsz-harminc perc, nos, az volt a békés, környéken lakó polgárok és tisztességes adófizetők érzése, hogy minden, a jelentős kulturális eseményen jelen levő ember autóval érkezett kisvárosunk évszázados, szecessziós épületekkel körbevett főterére.

Na, ekkor történt a kihágás.

Igaz, este volt már, volt vagy tíz óra is talán, mindegy, nem lényeges, de ki szerettem volna autómmal állni az utcánkból, hogy dolgaimat végezzem, illetve hogy meglátogassam falusi ismerősömet. Ahogy kijöttem a kapun, balra néztem, gondoltam, hogy arra megyek ki, de sajnos lehetetlenség volt, mert ott állott egy autó, amint már említettem, teljesen elzárva a kijáratot. Akkor jobbra néztem, de ott is egy autó állott, úgyszintén teljes egészében elzárva azt. Meggondoltam magam, mondván, ott sem lesz jobb, nem megyek sem balra, sem jobbra, hanem szépen lemegyek a pincébe. A gondolatot azonnal tett követte, le is mentem, arra gondoltam hirtelenjében, hogy rajtaütök a vétkes autókon, vagyis, hogy megbosszulom magamat a helytelenül parkoló, s az utat ezáltal teljes mértékben elzáró járgányokon egy ártatlan kis viccel. A pincémben a boros kannák, ballonok, zöldségek, hagymakoszorúk és egyebek társaságában volt egy százhúsz literes hordó még félig jó, tavalyi savanyított káposztával meg káposztalével. Nem is volt az büdös, hogy is lett volna. Nos, gyorsan belém hasított a felismerés, hogy mit is tegyek. Volt a hordó mellett egy kábé tizenhat literes, üres hérás vödör, illetve nem is volt teljesen üres, mert volt benne vagy négy-öt liternyi víz. Erre a vízre rámertem a hordóból a káposztalevet, amíg teljesen meg nem telt, s azzal a tele vödörrel felmentem, és némi habozás és egy-két jobbra-balra pillantás után a vödör teljes tartalmát rázúdítottam a házamtól bal kézre levő, tehát az utca végén parkoló autóra.

A békáknak torkára fagyott a kurutty.

Azzal, mint aki jól végezte dolgát, visszavittem a vödröt a pincébe, azt gondoltam ugyanis, hogy a másik autóra már nem öntök, mert az jóval távolabb volt, s minek cipelni annyit, ennyi is éppen elég a figyelmeztetésből. Mit mondjak, ebből a vicces figyelmeztetésből. Mint aki jól végezte dolgát, tehát, jöttem fel a pincéből, egy kicsit érződött kezemen a káposztalé szaga, bevallom, mert ha nem büdös is, de megvan annak a maga tisztességes szaga. S akkor ott, a pinceajtóban találkoztunk. Akkor tetszettek jönni, civil ruhásan, s kezdtek érdeklődni, hogy ki volt, én voltam-e, vagy nem, s én mindent bevallottam maguknak, s még ott, helyben, előttem tetszettek értesíteni a kihágásról a kultúra házában az ünnepségen levő városunk vezetőjét, mert hogy — legnagyobb sajnálatomra — az autó éppen az övé volt. Ez még tetézte a dolgok állását, úgyszintén legnagyobb sajnálatomra.

— Véleménye szerint a kihágás bekövetkezésének mi volt az oka, azért ki tehető felelőssé?

— Az én véleményem szerint ennek a kihágásnak az igazi oka maga a rosszul parkoló autó volt, s az én pillanatnyi kihagyásom, nem is kihagyásom, hanem felindulásom a szerencsétlen körülmények és a világ általános nyomorúsága. Mindig az ártatlanok vagy az ártatlanabbak szívják meg, mindig.