Hallgatói hatalmas megkönnyebbülésére azonban Fitch úr csak néhány korsó sör után kezdte el rendkívül alapos, mélyreható, emiatt pedig egyáltalán nem tömör elemzéseit fejtegetni a világ jelenlegi állásáról. És ez még a jobbik eset volt, mert létezett az a sörmennyiség, amely után Fitch úr a világ múltbeli és jövőbeli állapotáról kezdett elmélkedni. Persze, előbb gondosan végigmérte beszélgetőtársait, nehogy akadna közöttük valami elvetemült történész, aki holmi kis tényekre hivatkozva képes lenne ellentmondani neki. Mert olyanok ezek a történészek, mind azt hiszik, hogy ők ismerik a legjobban a múltat. Pedig a legújabb tudományos kiadványok bizony régen rácáfoltak már a történelemkönyvekben még szentnek tekintett elméletekre. Legutóbb a Discoveryn is volt erről egy műsor, ha jól emlékszem, szerda éjjel három körül — vágta ki az adu ászt Fitch úr, bizonyos lévén abban, hogy hétköznap éjszaka az asztaltársaság valamennyi tagja alszik, így nem tudja megcáfolni szavait.

Fitch úr kedvenc témája azonban a székelyek ostorozása volt. Jóllehet maga is székelyföldi származású volt, pesties kiejtése miatt a nagyvárosi társaságban senki nem jött volna rá erre, ha érvelése alátámasztása céljából ő maga nem hangsúlyozta volna minduntalan. Ilyenkor Adyt is megemlítette, mint aki szintén nem riadt vissza attól, hogy ostorozza nemzetét. Fitch úr ezzel tulajdonképpen két legyet ütött egy csapásra: egyrészt azt bizonyította, hogy igen jártas az irodalom új és új vizein, másrészt pedig saját magát is besorolta a magyar irodalom nagy klasszikusai közé. Ezeknek köre pedig meglehetősen szűk volt: egyelőre tisztázatlan okok miatt ugyanis a lista mindössze Adyból és Orbán János Dénesből állt. Az egész magyar irodalomban ez a két ember a legértékesebb, róluk még kétszáz év múlva is fognak beszélni — szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon Fitch úr. Irodalmi ízlése természetesen gyanússá tette Fitch urat: többen ugyanis kétségbe vonták, hogy ismer-e egyáltalán más szerzőket. Fitch úr azonban azonnal rácáfolt erre a felvetésre, és másnap — csak úgy mellékesen — a kételkedők füle hallatára szavalta el az Itt van az ősz, itt van újra kezdetű költeményt, majd — a hatás fokozása végett — két darab Weöres Sándor-egysorossal egészítette ki a produkciót, végérvényesen elhallgattatva az irodalmi műveltségét kétségbe vonókat.

Zavartalanul, még nagyobb tekintéllyel folytathatta tehát a székelyek ostorozását. Paraszt egy népség, műveletlen, faragatlan tuskó az egész. Akinek van csepp esze, elköltözik onnan — mondta, utalva arra, hogy ő is a csepp ésszel rendelkezők tiszteletre méltó köréhez tartozik. Még a földet megművelni sem jók, mert nem képesek legalább egy traktort venni. Befogják a lovat, s úgy szántanak. Mint a középkorban. Nem is csoda, hogy akkora a szegénység. Nem képesek semmi újításra. Úgy félnek az újtól, mint a tűztől. És az a szűklátókörűség! Elkeserítő. Ki sem teszik a lábukat a Székelyföldről, de azt hiszik, mindent jobban tudnak, mint más. Önfejű, makacs, buta népség — összegzett Fitch úr, majd odakiáltott a pincérnek: Hé, kislány, hozzál még egy sört!

Újabban rendszerint ezen a ponton szokott megállni, korábban ugyanis megvető hangszínnel ecsetelte, hogy verekedni sem képesek ezek a székelyek. Állandóan csak a szájuk jár, de ha arról van szó, hogy hozzá kéne ütni egy románhoz, senki sem meri megtenni. Akkor kezdenek szövegelni, hogy a rendőrség meg a büntetések... Szerintem egyszerűen csak gyávák — fejtegette Fitch úr. A székelyek gyávaságáról szóló részről akkor mondott le, amikor néhány jól megtermett székely fiatalember a másodperc töredéke alatt a földre tiporta, és négy-öt nyakleves formájában adott ízelítőt a bátorság hiányából. Fitch úr halkan megjegyezte ugyan, hogy most is engem üttök, pedig a románokat kellene, kijelentése azonban diplomáciai szempontból nem bizonyult a legeltaláltabbnak. Hát én ilyen hülyét még a románok között sem láttam — mondta az egyik legény, kijelentését pedig újabb két-három nyaklevessel nyomatékosította.

Fitch úr azonban talán a nyakleveseknél is megalázóbb vereséget szenvedett el, amikor a székelyek ostorozása közepette Tamási Áron neve került szóba. Ugyan, az irodalmi érték szempontjából az Ábel a szemét kategóriába tartozik — jelentette ki fölényesen. Rendkívül óvatosan már Adyra terelte volna a szót, beszélgetőtársai azonban makacsul kitartottak az Ábel mellett. Fitch úr megvető hallgatásba burkolózott. Újabb sört rendelt, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, látszólag ügyet sem vetett a körülötte folyó beszélgetésre. Hagyjátok már azt a süket Ábelt, nincs jobb dolgotok, mint valami hülye székely regényről beszélni — fakadt ki végül. Rosszul tette azonban, hogy felhívta magára a figyelmet, a vita ugyanis éppen arról szólt, hogy a trilógia melyik része a legjobb, a társaság pedig hirtelen afféle döntőbírót vélt felfedezni a hatalmas műveltséggel rendelkező Fitch úrban. Azonnal ki is kérték tehát a véleményét, hogy melyik rész a legjobb, Fitch úr azonban ellentmondást nem tűrő hangon szögezte le: Hagyjatok már ezzel a marhasággal. Én például ezt nem is nevezném regénynek. Egyfajta anekdotafüzér inkább. Ráadásul az eredetisége is igencsak megkérdőjelezhető. Az értéktelensége akkor válik nyilvánvalóvá, ha összevetjük például Ady alkotásaival. Fitch úr immár látható örömmel vette tudomásul, hogy mindenki rá figyel, és éppen Ady művészetének főbb jellemzőire tért volna rá, ám a hallgatók nem engedték. Akkor melyik a legértéktelenebb része a trilógiának? — szegezték neki a kérdést.

Nem tudom, lehet-e egyáltalán különbséget tenni közöttük. Az Ábel Amerikában mindenesetre csapnivaló. Az Ábel az erdőben talán valamivel jobb. No, és melyik is a harmadik? Nem jut eszembe. Fitch úr kissé elpirult, a társaság több tagja elmosolyodott. Ej, hát ki képes ennyi ostobaságot észben tartani? — fakadt ki ismét Fitch úr. A magyar irodalom Adynál kezdődik — kezdte az újabb előadást. Ahol a te irodalmi műveltséged végződik — vágott közbe valaki, Fitch úr pedig újabb sört rendelt.