Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Újabb keletű keleti kalandozásokAvsar savanyúvizénél

2007. október 6., szombat, Gazdaság
Idei törökhoni utunk egyik legrusztikusabb leágazása Avsarba, ehhez a tanyaszerű, romos kistelepüléshez vezetett.

A bujdosók nyomába szegődő székelyföldiek nem először járnak erre, a 2. Mikes-zarándoklaton 2006-ban a Magyarok Székelyföldi Társasága szervezésében már járt erre egy népes csapat. Ennek a Rodostótól néhány kilométerre lévő kis településnek a szomszédságában, egy meredek falú völgyben van az a sós-savanyú vizes forrás, ahová a bujdosók, akárcsak a korabeli helybeli és távoli lakosok, gyógyulni jártak.

Mikes a Rodostóban 1720. augusztus 23-án datált levelében számol be az itteni gyógyiszapról, amely természetesen az erdélyi savanyúvizeket juttatja eszébe.

Avsar Mikes korában sem mutathatott más képet, mint ma. Az a kopjafa, amelyet a múlt évben, éppen augusztus 23-án, a mikesi levél keltezésének évfordulóján lelepleztek, Török Csaba munkája félhold motívumban végződik, fája a lövétei erdőből származik.

A kopja, hogy biztonságban legyen, nem a savanyúvízforrásnál áll, hanem a tanyabokor aprócska főterén, egy régi, valószínű, még a Mikesék ittléte idején álló ház romos kőalapja előtt. Én, lévén kíváncsi természetű, bementem a szemközti porta udvarára is. Az építmények itt is régiek, rusztikusak, a sütőkemence különösen felkeltette érdeklődésemet. A ház, a kőkerítés szintén öreg, a terephez igazodó alakzatú. Csak néhány szerszám és mezőgazdasági gép utal arra, hogy valamennyire változott a világ. Ez az Allah háta mögötti kis település tökéletes kontrasztja azoknak a modern, a világszínvonalhoz igazodó új városnegyedeknek és lakótelepeknek, amelyek zöldmezős beruházással — itt minden rőtszínű, tar — Törökországban épülnek. Ha savanyúvizes fürdője valamennyi érdeklődést keltene, és a bujdosó magyarok emléke ezt felerősítené, akár védett településbokornak is lehetne nyilvánítani.

Mi a 40 Celsius-fokos melegben — napon ennél több — elindultunk ugyan a savanyúvizes forrás felé, de a népes csoport tagjai közül kis csapatokra szakadozva le-lemaradtak megpihenni egy-egy fügefa árnyékában, majd amikor észrevettük a bokor felső ágain az érett gyümölcsöt, úgy, ahogy volt, porosan ettünk is az útszéli közprédából. Bennebb, a drótkerítés mögött hatalmas mazsolaszőlőfürtök mosolyogtak ránk, de ezeket nem illett megdézsmálni. A több mint százfős társaság egyharmada levonult a fürdőhöz. Csatakosra izzadva és pihegve érkeztek vissza, amíg mi a fügéből lakmároztunk.

Ez juttatja eszembe, hogy mikor évtizedekkel ezelőtt Abbáziában jártunk — még megvolt Jugoszlávia —, minden csodálatos volt, a levegő illata, az ég kékje, a tenger tintakékje, a sok-sok fa és cserje. Még babérlevelet is szedtünk — Seprődi Kiss Attila rendező társaságában voltam, és az Abbáziában üdülő Páskándi Gézát és családját kerestük —, szóval, egy babérkoszorúra való illatos, olajos tapintású levelet is összegyűjtöttünk, tudván, hogy más úgysem fon számunkra koszorút.

— Csak ez a sok fos ne lenne — mondtam Attilának.

— Milyen fos? — kérdezett vissza.

— Hát ami itt, a járdán van! Vigyázz, ne taposd fel.

Attila megmerevedve leállt, majd szarkasztikus gúnnyal megjegyezte: te, te alsócsernátoni! Fogadjunk, te még csak aszalt fügét láttál!

Így volt. A fügét már gyermekkoromban ismertem, Jancsótól, a sarki boltostól vásároltuk. Karikába kötve árulták, éppen úgy, mint most. De azt, hogy a túlérett füge valóban olyan, mint a pépes körte, s ha a kemény talajra pottyan, szétplöttyen, azt valóban nem tudtam.

Avsarba érkezésünk előtt Beder Tibor már jó előre beharangozta, hogy nem kell tartanunk a hosszas ünnepléstől, Mehmet Kacak, a bíró — az ilyen apró településeknek is van bírójuk — a világranglistára kerülhetne beszédeinek rövidsége révén. Ezt tavaly, a kopjafaavatás alkalmával tapasztalták.

Valóban ez történt. A székely és a magyar zászlót elhelyeztük a kopja mögötti kőkertre, Kacak falusbíró elmondta három tőmondatos beszédét — a múlt évben bevallotta, hogy ez volt élete első nyilvános fellépése —, elhelyeztük a hazulról hozott virágkoszorút, majd az arcok kifejezésével és testbeszéddel — metanyelven — elbúcsúztunk a falu tiszteletünkre összegyűlt lakosaitól.

Mikes a purgáló savanyúvíz gyógyhatásáról

Nos, olvassuk újra Mikest, mit is ír az itteni gyógyvizekről:

Hogy a kéd kisujja meggyógyuljon, azt igen szükséges kédnek megtudni, hogy mi négy napig elhadtuk volt Rodostót, és négy mélyföldnire voltunk savanyúvizet innya. De azt elsőben meg kell kédnek írni, hogy mivégre ittuk a savanyúvizet. Ide nem messze egy tócsás hely vagyon, amelynek szélyessége és hosszasága lehet tizenöt ölni. Ebben az időben, akiknek valami nyavalyájok vagyon, abban a sárban megferednek; negyven, ötven mélyföldniről ide eljőnek az emberek szekereken feleségestől, gyermekestől. Húsz vagy harminc szekeret meg lehet látni a sár körül, és abban a sok asszony, férfi, gyermek úgy hevernek, nem különben, valamint a sertések. Mikor a sárból kimennek, ítélje el kéd, micsodások, mert nem egyéb, hanem kemény fekete sár, amelyben erővel kell lemenni. A lakosok, nem tudom, honnét vették, de azt tartják, hogy igen hasznos. Én ugyan nem láttam, hogy valakinek használt volna. Magam is bémentem abban az ocsmány sárban a többivel, nem a szükségért, hanem azért, hogy megmondhassam, hogy sárban hevertem. Nyárban pedig a bialoknak igen kedves mulató helyek az a sár. De a görög papok azért, hogy egynehány polturát nyerhessenek, azt mondják, hogy elsőben meg kell azt szentelni, mert másként nem használna. De a’ még nem elég, mert ebből az utálatos sárból kikelvén, a tradició szerént és a Hypocrates parancsolatjából a savanyúvízre kell menni, abból harmadnapig kell innya amennyit lehet, hogyha azt akarja valaki, hogy úgy megtisztuljon, mint kristály.

Mi is tehát a föld népinek régi bévett szokását akarván követni, odamentünk, és ott találtunk legalább kétszáz férfit, asszonyt és gyermekeket. De minthogy a görög papok semmi alkalmatosságot sem mulatnak el, ahol egynehány polturát nyerhetnek, azért ezt a vizet is meg kelletik szentelni, mert anélkül nem volna hasznos. A víz kősziklákból foly ki, de mégis nem tiszta, és a sok nép aztot felzavarván, sáros vizet iszik. Mink is másnap, hogy odaérkeztünk, elkezdettük az italt, és egy nagy üst tele volt vízzel a tűzön, mert melegen kell innya, és sokan voltunk, akik ittuk. De micsoda savanyúvíz, édes néném, éppen a sárhoz illik, mert ha egyik utálatos, a másika fertelmes. Mi azt gondoltuk elsőben, hogy olyan savanyúvíz, mint nálunk vagyon, de amikor megkóstoltuk, lehetetlen volt egy cseppet elnyelni, mert csak tiszta sós víz, az is rossz ízű. Mindazonáltal lassanként, egymásra való nézve, mindenikünk megivutt harmadnapig tizenkét ejtelnit belőlle, némelyik többet, mert aki legtöbbet iszik, aztot legtöbbet is purgálja. A vizet ebédig kell innya, és addig szüntelen kell járni vagy futni, hogy jobban használjon. Forgács úr, minthogy egyiket sem vihette végben, azért lóra ült, és ügettette a lovát, és így rázatta magát, és mikor érzette, hogy a víz munkálodni akar, akkor leszállott a lóról. Elhiheti kéd, hogy eleget nevettünk rajta. Azt már nem tudom, mint fog nékünk használni ez a szentelt savanyúvíz, ha nem használ sem törődöm rajta, mert jó egészségem vagyon. Azt tudom, hogy két betegnek nem használt, az egyike rosszabbul vagyon utána, a másika halálán vagyon. Vagyon-é olyan orvosság, aki mindenféle betegséget meggyógyítson? De olyan vagyon, aki ártson. Halál ellen nincs fű kertben. A mi urunk pedig csak a vadászattal töltötte az időt, és azt nevette, hogy mi mind vendégeskedünk. Édes néném, Istentől jó egészséget kívánván kédnek, maradok kédnek legkisebbik szombati szolgája.

Új vízkorszakba léptünk

Nos, a mi embereink meg sem kóstolták a sós pocsolya vizét. Ezen a törökhoni utunkon figyeltem meg, hogy a nyugati módi után a mieink is műanyag flaskóban cipelik magukkal az ivóvizet, bárhova is mennek. Ennek a groteszk példáját az észak-amerikai Sziklás-hegységben láttam, ahová háromezer méter magasságba is magukkal cipelték — lehetett kapni helyben is — a műanyag palackos vizet, amelyet valamelyik nagyvárosban ,,gyártottak", míg mellettünk csörgedezett a kristálytiszta forrás s a patak vize.

Az is érdekes és nyilvánvaló, hogy az ilyen jelentéktelen kistelepüléseken, mint amilyen Avsar, jobban megjegyzi az ember a látottakat, hallottakat, mint a megapolisok szédítő forgatagában.

Ily módon ez a savanyúvizes, fügés, kopjafa-koszorúzásos kitérő a nagy-nagy forróság ellenére a legszebb törökországi emlékeink közé került. Ha Beder Tibor és csapata ennyire aprólékosan megjelöli a bujdosók állomáshelyeit, akkor Trákia és a Fekete-tenger török partja magyar emlékekkel lesz teletűzdelve.

És ott senki sem bántja ezeket, bennünket, magyarokat kivételesen kedvelnek, és testvéreiknek tartanak, még Avsarban is, és a kurta beszédű Mehmet Kacak polgármester is.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye a magyar feliratok lefestéséről több székelyföldi településen?








eredmények
szavazatok száma 711
szavazógép
2007-10-06: Kiscimbora - x:

Az okos parasztember (Német mese)

Élt egy faluban egy szörnyen ostoba ember, és — miért, miért nem — mégis majd felvetette a gazdagság. A másik meg, akinek több esze volt, mint a bírónak, papnak, kántornak együttvéve, alig tudta jóllakatni a gyerekeit, egy lúd volt minden vagyonkája, azt meg sajnálta levágni. Hanem aztán, mikor az utolsó falat kenyér is elfogyott a házban, mégis azt mondta a feleségének, hogy vágja le, és süsse meg a ludat.
2007-10-06: Múltidéző - Egyed Ákos:

A székelyek eredetéről és megtelepedéséről

A székely gazdálkodás jellemzői
A Székelyföldön a földtulajdon már a kezdetektől sajátos formát öltött: a családi ház és belső telek minden család magántulajdonát képezte. A faluhatárt viszont kettős tulajdonforma jellemezte: a székely örökségként nyilvánított birtok családi magántulajdont képezett, a falu közös birtokát viszont nyílhúzással a falugyűlés időnként újraosztotta, de a földet mindig egyénenként művelték meg. A közös tulajdonú erdőt és legelőt viszont a falu lakói szabadon használhatták — a szokások normái szerint.