Többpárti egyetértésből fakadt nemrégen, annak megfelelő társadalmi támogatottságra számíthatott, hátszelet a remélt politikai józanodás, az önkormányzatiság eszméjének erősödése biztosított, így hát szinte mindenki biztosra vette: március 15-e idéntől túllép a hallgatólagosan megtűrt ünnep szintjén. Néhány tanács határozata azonban fennakadt a jogszerűség meglehetős szelektivitással alkalmazott szűrőjén, a prefektusi szigor pedig máris torkukra forrasztotta a bátorságot a megyei és helyi vezetőknek. Így minden bizonnyal maradunk a vállalkozók és intézményvezetők jóindulatán múló félszabadnapnál, amelynek keretében majd csak beiktatjuk napirendünkbe azt a néhány kokárdás órát.
Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy milyen kevés lényegi dolog történt az elmúlt húsz esztendőben. Persze, csak az tud ezzel egyetérteni vagy vitatkozni, akinek van összehasonlítási alapja, s mivel e két évtized alatt felnőtt egy generáció, tagjainak roppant nehéz lenne érzékletesen elmagyarázni, miben is kellett volna különböznie az idei márciusi ünnepnek a korábbiaktól. De ha megkísérelnénk, akkor például abban, hogy érezzük: kinőttük a csínytevésszerű ünneplés borzongását, felnőtt közösségként, jogaink teljes tudatában és birtokában álljunk neki élet vasalni az ünnepi nadrágba. Mert bizony bele lehet fáradni abba az "elégtételbe" is, hogy újra túljártunk a hatalom eszén, mint kamaszkorát meghaladó fiatal a titkos légyottokba.
Nyilván az ünnep elsősorban a lelkünkben öltözik díszbe, és azt követően helyezi el nyilvánosan is a kegyelet koszorúit. Csak valahogy máris a csalódottság szellője kezd lengedezni, annak a tudata, hogy megint nem sikerült valami. És ennek nem szabad összekeverednie a térség gazdasági önállósága megteremtésének jelentőségével, társadalmi berendezkedésünk átalakításának apró részsikereivel. Szimbólumaink érvényesítése ugyanis sokszor vitatott, mégis megkérdőjelezhetetlen fontosságú muníciót szolgáltathatna a mindennapok harcaihoz.
A helyzet jelenlegi állása szerint vesztésre állunk a jogkövető magatartás mögé bújtatott kishitűséggel szemben. Pedig lehet, hogy egyszerűen csak meg kéne próbálni. S utána elmondani egymásnak, milyen is az, ha az ember szabadon lélegzik.