A kifosztott lengyári csarnok Albert Levente felvétele

Meg­tudjuk belőle, az akkori magyar hatóságok többek közt nagyszabású, mezőgazdaságra alapozó iparfejlesztési terveket is kidolgoztak, melyeknek — bár elvileg máig tanulságosak — a világháborús mostoha körülmények nem kedveztek, "a szélesebb körű projektek (...) még a tervezés fázisában vagy félúton megfeneklettek. A nagyobb beruházást igénylő üzemek (pl. a szesz-, a lenfeldolgozó, illetve az üveggyár) közül egyedül a rétyi lenfeltáró üzem készült el és nyitotta meg kapuit" — írja a szerző a Keleti Újság korabeli számára hivatkozva. A dolgozatból megtudjuk azt is, gondoskodtak arról, hogy az üzemet lentermesztő szövetkezetek lássák el nyersanyaggal.
Ehhez kapcsolható dr. Nagy Lajos Réty című monográfiájából (Médium Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2005) ama értesülés, mely szerint a lenfeldolgozót és -fonodát a Hangya Szövetkezet építette, s hogy a tulajdonképpeni termelés már csak a háború után indult be, mégpedig a sepsiszentgyörgyi szövőgyár támogatásával.
Látható ennyiből is, hogy a rétyi lengyár sajátos, a helyi viszonyokhoz nagymértékben alkalmazkodó modellt képviselt volna, s ilyen értelemben kezdetei mai viszonyok közt is mintául szolgálhatnak. Utóbb persze belekerült, belekényszerült a román állami ipar sodrába, mely eltérítette eredetileg tervezett pályájától, ráadásul utóbb ― ezt már végleg nem érdemelte meg ― osztoznia kellett annak dicstelen bukásában is.
A lengyári privatizációra szűkítve a témát, annak előzményeiről és következményeiről Tamás Dénes agrármérnök, volt igazgató emlékeinek felidézésével számolunk be az alábbiakban.

Jól fizetett
Tamás Dénes a Fehér megyei Magyarkapud szülötte. A Maros bal partján fekvő település vegyes lakosságú, szép kilátás nyílik onnan a Torockói-havasokra. A környéket ma már a Béldi és Mihálczy bárók által betelepített románság uralja. A kolozsvári agronómiáról kikerülve a fiatal mérnök a Székelyföldet választotta, előbb Rétyen állattenyésztési farmvezető, majd főmérnök a téeszben, ahol persze lent is termesztettek.
— 1978 kitűnő év volt a len számára, nagyon bő a termés, a keresztút tájékán mindenki, az elöljárók is meg­csodálták, milyen szépek a lenvetések. Kinevezésem ezzel is kapcsolatba hozható. Hogy alkalmas-e erre a kultúrára a vidék? Nagyon. A pityóka, a cukorrépa és a gabonafélék mellett. A háború után fonoda is működött Rétyen, azonban azt a textilművek leszerelte, s maradt a len elsődleges feldolgozása. Tehát a magtermesztés, az áztatás, a feldolgozás, melyből a csepű és a szál származott s amit a szövödék felé értékesítettünk. Az irányított gazdaságpolitika korában a rétyi lengyár a gyergyószentmiklósi fonodával tartott fenn kereskedelmi kapcsolatot, továbbá a havasalföldi Pu­cioasára, a Bukarest melletti Baloteşti-re és az észak-moldvai Piatra Neamţ-i gyárnak szállította a nyersanyagot. Volt is elég vita a nyersanyag miatt. Eléggé elravaszodtak a szövödék, ha kellett, ha nem, kifogásolták a minőséget, s mindig többletet kellett juttatnunk a csepűből vagy lenszálból, hogy a veszteséget kompenzáljuk. Ők diktáltak, persze. Hol termett meg a len? A megyebeli téeszekben kezdetben az ittenieken kívül nem is volt más beszállítónk. Viszonylag sok lengyár működött az országban, tájainkon Gyergyóal­faluban, Makkfalván, Székelyke­resztúron, Bethlenben len- és kendergyár, továbbá Nagyká­rolyban, legalább három Moldvában és még Mangalián is. Érdekes, ott öntözéses körülmények közt termesztették. Nálunk anélkül is megtermett, klímánk és a talaj optimális feltételeket kínált. Kézdi környéke is megfelelt volna, de ott az utasításokat kijátszották, hogy burgonyából termeszthessenek többet. Habár a len korábban és jól fizetett, ahogy beszállították, a téeszek egy hónapon belül kapták a pénzt. A lent mi gubóztuk le, kicsépeltük úgymond, tisztítottuk, a téeszek tőlünk kapták a vetőmagot.

A nagyzási hóbort dühöngése
— Abban az évben, amikor kineveztek igazgatónak, mint említettem, kiugróan jó volt a termés. Emlékszem, mintegy 21 000 tonna állt a lerakatban is, melyből rengeteg tönkrement, mert kint szárították ún. kaszalyban, a sok eső miatt elrothadt. Nem volt könnyű dolgom, nagyon figyeltünk átvételkor, hogy ne a földet fizessük meg. Hányan dolgoztak benn? Réty községből legalább 180-an, a létszám felment 230-ra is egy időben. Szakmunkának számított, voltak lenáztatók például, és megszabott hőfokon, technológia szerint végezték a munkát tavasztól őszig. La­boránsok ellenőrizték a dolgot. Ha túlázott, veszített a szakítószilárdságából. Másik vonalon legubózták, a magot tisztították, zsákolták, bekerült a raktárba. A legubózott szalmát újra kaszalyba kellett rakni, hogy nyáron át legyen miből dolgozni. Persze, ha többéves anyagból dolgoztunk, nagyobb volt a veszteség. A már kiázott és megszáradt szalmát csűrökben tároltuk, a valamikori nagygazdáktól béreltük. Utóbb bővítették az üzemet, és hátul két hatalmas tárolót építettek. A bővítést jórészt én vezettem le. Azelőtt a kapacitás nagyjából megfelelt a megyei igényeknek, ideális méret volt. Az túl ambiciózus, aránytalan fejlesztési tervekkel az egyensúlyt sikerült felborítani, a hétezer tonnás kapacitást felemelték 21 000 fölé, miközben a megye a legjobb évben sem tudott 11 000-nél többet előállítani. Nem beszélve arról, hogy milyen silány másolatok készültek a belga feldolgozógépekről, ezeket a segesvári Nicovala gyártotta. Leg­alább három évig mindig alakítani kellett rajtuk, amíg valahogy bejárattuk. A rendes bejáratás nem tarthat annyi ideig! Majdnem le kellett volna már írni őket, és még mindig akadozva működtek. Közben én elkerültem onnan.
— Miért?
— Nem tudtuk a tervet tejesíteni. Úgy hitték, igazgatócserével megoldható. Másodszor 1988-ban majdnem erőszakkal neveztek ki, ellenkeztem, amíg lehetett, mígnem a felségemet akarták helyettem odatenni. Nagy huzavona után belementem. Négy igazgató váltotta közben egymást! Aztán ott dolgoztam 1990. október elsejéig, amíg a számomra sokkal megfelelőbb növényvédelmi igazgatósághoz fel nem vettek.

Lejtmenetben
A forradalom éve mozgalmas volt a gyárban, de a termelés nem sok hasznát látta.
— Zűrzavaros napok jöttek, nem dolgozott senki vagy három hétig. Kinn aludtam a gyárban, csak átöltözni mentem haza. Nagyon meglazult a fegyelem. Jött a Boni Bon- és a Topitop-időszak, kezdték behozni külföldről a nyugati csecsebecséket, melyekkel úgy elbűvölték a népet, mint Kolumbuszék az indiánokat üveggyöngyökkel. Meglódultak a lengyártól is a fiatalok, utaztak külföldre, nehéz volt rendet tartani. Pedig 1988-tól már az ország harmadik üzeme lettünk, kezdtünk belezökkenni a kerékvágásba. De ha korábban a sok kínlódás után volt némi elégtételem, akkor már azt éreztem: nem megy tovább. Nem érhettem be félmegoldásokkal, versenyvizsgával áthelyezkedtem, tulajdonképpen eredetileg a növényvédelemre szakosodtam. Azelőtt az ember persze nem választhatott, kihelyeztek kérdezés nélkül.
— Mi történt utóbb a gyárban?
— A birtokviszonyok kezdtek megváltozni. Már első évben sem béreltünk földet, utóbb meg az újgazdák nem termesztettek lent. Ezen csodálkozom, emlékezhettek volna rá, hogy a téesz előtti időkben mennyire hasznos volt az számukra. Talány, hogy 1991 után miért nem álltak rá ismét. A gyár úgy segített magán, hogy kezdett földet bérelni azoktól, akik visszakapták. De hiába, Petre Roman miniszterelnök 1991-ben Brassóban kijelentette: a román ipar nem egyéb ócskavasnál. Minden hanyatlott, a szövödék is. A sok turkálós ruha elárasztotta az országot, a textilipar nem tudott eladni. A lengyár e láncból szabadulni nem tudhatott. Egy idő után a bért képtelen volt folyósítani, beszállítóit, munkásait is termékekkel fizette: lepedőt, abroszt, ponyvát vittek haza az emberek. A feleségem is azt hozott.
— Mi még egy kevés pénzt kaptunk, de a földbérlet fejében ágyneműhuzatokat, ilyesmit adtunk, mert minket is abban fizettek a szövödék — egészíti ki a feleség. — Kérdezték az idős gazdák: ezzel vegyek fát a piacon?
— Emlékszem, a bérelt földeken nem volt, aki kinyűje a lent. Az nehéz munka, sima terepen gépesíthető. No de a fő baj az volt, hogy a késztermék nem kellett senkinek. 1992-től kezdték elbocsátani a munkásokat, a három váltásból lett kettő, abból egy. 1990-től még mint állami vagyonalapi megbízott benne voltam a vezetőtanácsban, megbizonyosodtam: mintha senkinek sem lett volna fontos, hogy fenntartsa a gyárat. Az igazgató úgy kért kölcsönt az agrárbanktól, hogy bevallotta: be fog bukni, sem vevő, sem nyersanyag.
Tamás Dénes úgy tudja, felszámolódott az egész román len- és kenderipar. Nagyon sajnálatosnak tartja, agrármérnökként például a vetésforgóból is hiányolja a lentermesztést. A repcénél, mellyel ma ,,kínlódnak", sokkal alkalmasabb, mert a repce 15 fok alatt kifagy, ha nincs rajta hótakaró. ,,Nálunk ma is legalább három-négyezer hektáron lehetne a lent termeszteni, nagyjából a cukorrépával megegyező területen."

Leállt a termelés
Ilyés Ferenc technikus 1992 és 1994 között állt a gyár élén.
— A termelés 1993-ban állt le, maradt négy kapus, a tűzoltók, egy raktárnok s páran az irodában, össze­sen tíz ember. Abból éltünk, ami a raktárakban maradt, a készleteket az utolsó esztendőben a gyergyói fonoda vitte el. A pénzt, amit kaptunk, a Mezőgazdasági Bank rögtön lefoglalta az adósság fejében. Még elárverezték a traktorokat, abból pénzeltünk. Én 1994-ben eljöttem, az utolsó igazgató talán Marius Voicu volt Brassóból, az eladás után pedig az új arab tulajdonos román sógorát nevezte ki.
Ezt érdemes megnézni közelebbről.
Ilyés Ferenc úgy tudja, az árverés sokáig tartott, a bedöglött és részben már működésképtelen, piacát elvesztett üzem nem kellett senkinek, emiatt többször is meghirdették, míg végül 2002-ben gazdára talált. A végső ár 1,5 milliárd akkori lej lehetett szerinte, a vevő bukaresti volt, s a fémrészek, gépek, csőrendszerek — még az ablakkereteket is kiszedték — ócskavasként való értékesítéséből visszanyerték, amibe nekik a vásárlás került.
No de kik és hogyan vitték mindezt végbe? Miért bákói felszámolócég intézte, és hogyan került a lengyár szomorú szenzációként a hazai sajtó hasábjaira? Erről bővebben legközelebb.