A hónapok óta folyó egyeztetések sikertelenségét borítékolni lehetett, látszott: a hatalom mímeli a tárgyalókészséget, a szakszervezetek meg foggal-körömmel ragaszkodtak a nemzetközi munkajogi egyezmények előírásaihoz. Kitetszett az is, hogy Bocék közösséget vállaltak az államfővel, aki az utóbbi időben nemegyszer kijelentette: a népjóléti állam végét járja, nemcsak a segélyeket, állami támogatásokat, szociális juttatásokat vonják meg az átmenet veszteseitől, a felzárkózni képtelen rétegektől, hanem zablát kívánnak tenni a szakszervezetekre, s egy kalap alatt korlátozni akarják a munkavállalók jogait is. Legyen végre igazi, hazai kapitalizmus, kicsit vad, kicsit elnyomó, kicsit alkalmazottellenes, s főként ne pofázhassanak bele dolgaikba se a kisemberek, se a nagy szakszervezetek.
Az elmúlt hónapok alatt az is kiderült, hogy a kormány még csak nem is a hazai munkáltatók kedve szerint cselekszik, hanem a multik, a külföldi nagy cégek igényeinek kívánt eleget tenni. Óhajuk szerint a tervezetből törölték a kollektív munkaszerződést mind országos, mind ágazati, de még vállalati szinten is. A munkavállalóknak az elkövetkezőkben nem lesz lehetőségük közös fellépésre a bértárgyalásokon, hanem kinek-kinek magának kell kialkudnia havi fixét. Ráadásul 36 hónapnál hosszabb munkaszerződéseket nem köthetnek, a próbaidő 90 napos lesz, s azt indoklás nélkül mindkét fél felbonthatja. Hatalmas büntetéseket róhatnak ki, ha szerződés nélküli alkalmazottakra bukkannak, s be akarják sorolni a munkaerőpiacba a napszámosokat is.
A miniszterelnök a tegnapi kisiklott tárgyalások után azt állította, hogy kormánya már megreformált mindent, ami reformra szorult, csak a régi munkatörvénykönyv áll a szabad, szárnyaló gazdasági-társadalmi fejlődés útjában.
A szakszervezetek elégedetlenek, s általános sztrájkra készülnek. Eddig jóformán semmit nem értek el. Lássuk, most mire mennek.