— Ha időd engedi, min dolgozol?

— Évek óta az Üregek című kisplasztikai sorozaton. Ezek antropológiai jegyeket hordozó absztrakt alkotások.

— Mire utal a cím?

— A kiüresedésre. A héj átváltozásai, metamorfózisa izgat. Tulajdonképpen a kilencvenes évek elején, a délszláv háború idején kezdett mindez érdekelni. Amikor eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy az anyag könnyen felrepedhet, előrobbanhatnak belsejéből repeszek, szúró formák, amelyek — ez közhely, de attól még átélt élményem — a veszélyeztetettségre utalnak. Az első sorozathoz tartozó darabok már az üvegcsűrbeli, ’91-es kiállításomon megjelentek. Ütő Gusztáv megnyitójában fel is figyelt a kiváltó, kísértő élményre…

— Sokféle anyaggal dolgozol, melyiket érzed igazán közel magadhoz?

— Kedvenc anyagom a fa. Szeretem faragni, illeszteni, tárggyá alakítani. A fa nagyon képlékeny, s az sem utolsó szempont, hogy könnyen beszerezhető. A bronz költséges. Egy mellszobor öntése viaszveszejtéses eljárással több mint kétezer euróba kerül. Meg lehet oldani homokba öntéssel is, de az nem műalkotások öntésére van kitalálva.

— Köztéri bronzszobraid általában megrendelésre készülnek?

— Általában, de nem mindig. Nemrég avatták Szentgyörgyön Arany János-szobromat, ez rendelésre született, de most László Ferenc, a nagy múzeumőr plakettje foglalkoztat, s nem felkérésre. Az ilyesfajta alkotások engem elsősorban mindig mint plasztikai probléma izgatnak. László Ferenc esetében például van egy fiatalkori fotó, azután itt van Varga Nándor Lajos rézkarca, amely öregen ábrázolja ,,hősömet"… Az arcban meg kell teremteni a karaktert, ötvözni kell a fiatal énjét az öreggel, a családapát, a melegszívű embert a mindenért kiálló intézményvezetőével. Az ő idejében vált igazán európai hírűvé a szentgyörgyi múzeum. Természetrajz szakos volt, de a régészetbe ,,ásta bele magát", s az erősdi ásatások hozadéka nagy hírnevet szerzett a múzeumnak. Levelezett német, angol, olasz tudósokkal, sokuk el is jött ide…Neki és nagyszerű társának, Csutak Vilmosnak köszönhető, hogy múzeumunk egy időre bekerült az európai tudományos élet ,,vérkeringésébe"...

— A portréknál az alak hitelessége mellett mi a legfontosabb?

— A térbe helyezettség. Ez különben is izgalmas kihívás. Engem tulajdonképpen a plasztika térbe vetettsége izgat, valami különös erő lök ki a műteremből, ezért is dolgozom sokkal szívesebben a szabadban, a nyitott térnek. A formák többletet nyernek a szabadban.

— Mégis, melyek a kedvenc fáid?

— Mindenfajta gyümölcsfa. Azután az akác, amelynek különösen a színe tetszik. A karakteresen erős esszenciájú fákat választom.

— Hogyan dolgozol? Készítesz vázlatokat?

— Igen. Nagyon piciny rajzaim vannak, pár centis firkák, ezekhez keresek azután darabokat, amelyek minimális módosítással beilleszthetők a készülő kompozícióba. Szeretem a nyers anyagot beszéltetni, van, amikor a kérgét is meghagyom a fának, van, amikor keményebben nyúlok hozzá, bárddal, láncfűrésszel… Máskor meg festem, rárajzolok, patinázom.

— Milyen a munkamódszered? Rendszeresen dolgozol?

— A képzőművészet elsősorban szellemi munka. Ha nem a műteremben vagyok, akkor is jöhetnek ötletek, elképzelések. Számtalan témám van, amely ötletszinten párhuzamosan fut, alakul. Aztán jön egy intenzívebb, kivitelezési periódus a műteremben. Ilyenkor illesztem össze a kompozíciókat, egyszerre ötöt-tízet is, de ezek természetesen még nincsenek készen, még sokat bütykölök rajtuk, menet közben térek vissza hozzájuk, alakítom, néha meg is szüntetem őket. A műtermem éppen ezért egy raktárhoz hasonlít, sok a félkész, munkában lévő mű… Ha analógiákat keresnék, akkor a munkamódszerem leginkább az automatikus írásához hasonlít. A szabadság érzete pótolhatatlan. A megrendelt munkáknál más a helyzet. Ott sok a kötöttség. Elsősorban törekedni kell a szobor hitelességére, a hasonlóságra a hősül választott személyhez, keményen kell szerkeszteni, el kell gondolni a környezetet, ahová kerül, ha parkba, akkor milyen rendben övezzék virágágyások, hova kerüljenek a padok, hogyan legyen kivilágítva. Itt az invenciónak kevesebb szerepe van, az elvárások elég szigorúak, nem lehet, mondjuk, Kossuth Lajos helyett egy kubista alakot formázni. Itt van egy érthető hiátus is. Évtizedekig nem volt szabad magyar történelmi alakokról készült szobrokat közterekre kiállítani. Most lehet. Egy kicsit időutazás is mindez. Be kell pótolni a hiányokat. De úgyis érződik — a büsztben vagy az általános formában —, hogy ma készült. Akarva-akaratlan belekerül a szoborba valami a mából is, nem olyanok, mintha száz esztendővel ezelőtt készültek volna, s épp ezért nagyon nagy kihívás ma egy köztérre szobrot készíteni. Mindezt saját bőrömön tapasztaltam meg, ezt nem lehet tanítani. Sok elmélet van, de a saját tapasztalataink a döntőek. Saját hibáimból tanulom a térben való elrendezést. Saját ihletésű kompozícióimnál mindez fel sem merül. Itt elsősorban a világban látható, meglévő formák érdekelnek, s bevallom azt is, sok, kemény hatás ért külföldi útjaimon, szerencsésnek is mondhatom magam, 1992-ben Hollandiában és Belgiumban (Flandriában), 1993-ban Franciaországban, 1995-ben az Egyesült Államokban, 1997-ben Hollandiában, Belgiumban, Németországban voltam tanulmányúton... Itt rengeteget tanultam, számtalan olyan hatás ért, amelyet fel tudtam dolgozni, asszimilálni. Mióta több csoportos és egyéni kiállításon szerepelhettem Magyarországon, az ottani ,,Fáskör" tevékenységével hozzák összefüggésbe munkáimat... De egy-egy plasztikai ötlet időtől, helytől és az alkotó személyétől függetlenül is felmerülhet. Nemrégen láthattam egy fiatal felvidéki szobrász egyik munkáját, amely kísértetiesen emlékeztetett egy tizenöt évvel ezelőtt készült alkotásomra, amelyet ő egészen egyszerűen nem ismerhetett.

— Hogyan látod a képzőművészek sajátságos helyzetét Sepsiszentgyörgyön és a megyében?

— Szomorú tény, hogy egy ekkora városnak nincs elég kiállítóterme. Az Üvegcsűrt elvették, s ezt nem pótolja egyelőre semmi. Sok ígéret van, de ezek általában ígéretek maradnak. A képtár önmagában nem pótolhatja a hiányt. A képtárat mint a megye, a régió művészeti Parnasszusát látom, ahová bejutni minden alkotó számára rangot jelent. Nagyon nagy szükség van továbbá egy olyan helyre, egy olyan kiállítótérre, ahol a feltörő fiatalok is bemutatkozhatnak. De ez már túlmutat a város sajátos problémáin, Erdélyben nincs galériahálózat — Magyarországon például le van osztva a piac, a szcéna, nagyon nehéz bekerülni a körforgásba, de ha meg is hívnak, az örökös visszatérő probléma mindig az, hogy nincs terünk, hogy viszonozzuk a meghívást. Nincsenek fórumok, nem épült fel a megfelelő intézményrendszer, a média keveset foglalkozik a kortárs művészetekkel, semmi nincs rendesen megszervezve, minden eseteges, izolált… Mindebből egy dolog következik, s ezt ki kell mondani: ideje lenne nekünk, képzőművészeknek kissé összekapni magunkat, másképpen nem vesznek komolyan, még annyira sem, mint eddig. A kiutat én a fiatalokban látom. Változik a világ, sok az innen elszármazó tehetséges fiatal, szívesen is jönnének haza, csakhogy milyen körülmények közé kerülhetnek? Amíg a helyi szervezetben nem fiatalítunk, amíg nem zörgetünk az önkormányzatoknál, hogy műtermeket létrehozva a fiatalokat hazacsalogassuk, addig aligha lesz változás. A hetvenes években átadott műtermek foglaltak, jogi helyzetük kusza. Egy fiatal művész számára a műterem létfontosságú. Baász Imre bevallotta annak idején, hogy azért jött ide, mert műtermet kapott, de ezért jött Hideg Margit, Koppándi, Tornai is. Fel kellene fogni végre, hogy erőteljes nemzedékváltás zajlik a művészeti ágakban, s a lényegiekben a fiatalok viszik előre az egészet, ők még komolyan akarnak valamit, ehhez kellene nekik megfelelő közeget, alkotási feltételeket teremteni. Itt van például a képtár alatt kihasználatlanul egy tér, kiállítások szervezésére jobbat álmodni sem lehet, miért nem lehetne odaadni — bár próbaidőre — fiatal, kísérletező kedvű művészeknek? Akik cserébe, mondjuk, részt vállalnának a város vizuális arculatának alakításában. Világot látott fiatalokról van szó, akik itthon tennének valamit a közért. Kézzelfogható bizonyíték rá a Megálló, a Maybe, az Erupció, az udvARTér című sorozataik. Bizalmat kellene szavazni nekik!

— Ez itt egy konzervatív közeg!

— S ezt figyelembe is kell venni, ez nehezen alakul át, bár hatnak rá a megújuló színház időnként kiemelkedő, bravúros produkciói, hatnak rá az írók is, valamiképpen a média is. Itt még a közönséget egyfajta pátosz hatja át, ebbe menekül talán. A múzeumba, a kiállítótérbe úgy térnek be, mintha templomba jönnének. A világban ez már sajnos nem így van. Be kell engedni a keményebb hangnemet, a sokszor kínzó kérdésfelvetést is, hogy ezáltal felvértezzük magunkat a könyörtelenül dörömbölő új világ kihívásai ellen. Ez a kultúra és a kultúraszervezők fő feladata: ébreszteni, ébren tartani, tüzet csiholni.

— Igen, a változáson dolgozunk, s ez el fog jönni, meglátod. Számomra az elmúlt másfél évtized legmegrendítőbb felismerése az volt, hogy a környezetet meg lehet változtatni, az embert, akinek zsigereiben, idegeiben még él a diktatúra, a maga bornírt és brutális emlékeivel, s él a félelem alakította frusztráció is, ami nagyon nehezen oldódik — már nehezebben. Idő kell. De idő van, és az idő nekünk dolgozik. Beleírjuk, beledolgozzuk magunkat a jövőbe…

Kérdezett: Bogdán László

Vargha Mihály 1961-ben született Kézdivásárhelyen, 1988-ban Iaşi-ban diplomázott a Képzőművészeti Akadémia szobrászati szakán, számtalan csoportos és egyéni kiállítása volt itthon és külföldön. Köztéri alkotásai Sepsiszentgyörgyön: In memoriam 1956 — térplasztika, kő, bronz, Kossuth Lajos, II. Rákóczi Ferenc, Szent István, Csereyné Zathureczky Emília, Arany János, Kós Károly — bronz mellszobrok, Jókai Mór, Málik József, Puskás Tivadar, Bartók Béla, Berde Áron — bronz domborművek. Szárazajtán: Mártírok emlékműve — kő. Bereckben: Gábor Áron, egész alakos bronzszobor, Csernátonban: Zámler János, monumentális kőportré. Kovásznán: Ignácz Rózsa, bronz mellszobor, Gazdáné Olosz Ella, bronz dombormű, Sepsiillyefalván: Szabó Dezső, bronz mellszobor, Royal Oak, Detroit (USA): Együttes Lény. In memoriam Baász Imre — faplasztikák. Nagyatád (Magyarország): Halmok — faplasztika. Hojer (Dánia): Apa és fia — festett fa. Morges (Svájc): Fej — kő. Ószandec (Lengyelország): Szent Kinga — fa. Buenos Aires (Argentína): Czetz János — fa.