Március 15. a magyar történelem egyik legfényesebb, legfeledhetetlenebb, máig számtalan tanulságot rejtegető napja, olyan nap, amelyre minden magára valamit is adó nép büszke lehet.
Az eseménytörténetnek számos, szívet melengető epizódja van — ne feledjük, addig Magyarországon elképzelhetetlen, teljesen szokatlan módon megmozdult a nép, az Isten adta nép, Budapest lakossága az utcára vonult, s tüntetett az abszolutizmus ellen, a szabadságért! —, mely kialakításában a Petőfi Sándor vezette márciusi ifjaknak, a magyar republikánusoknak vagy radikálisoknak óriási a szerepük. A francia forradalomért és a jakobinusokért rajongó, a Pilvax kávéház asztalainál gyülekező társaság tagjai a spontán népgyűlésen azonnal átvették az irányítást, s azon a napon a magyarság legnépszerűbb, hangadó személyiségei közé, Kossuth és Széchenyi mellé ugró radikális költő a Nemzeti Múzeum lépcsőjén állva szavalta el gyújtó hangulatú versét, a Nemzeti dalt, majd ismertették a tizenkét pontot, amelynek fő követeléseivel a fellelkesült tömeg egyet is értett, a sajtószabadságot megvalósítandó azonnal le is foglaltak egy nyomdát, majd kiszabadították a börtönben sínylődő Táncsics Mihály politikai foglyot.
Megkezdődött a forradalom, s tulajdonképpen véget is ért, hiszen az események korántsem radikális irányba folytatódtak, a pozsonyi diéta tagjai, majd a megalakuló új magyar kormány, a magyar politikusok zöme mindig is gyanakvóan tekintett Petőfire és jakobinus társaira, különösen a költő újabb és újabb gyújtó hangulatú verseinek megjelenése után. A Föltámadott a tenger, az Akasszátok föl a királyokat! vagy a Dicsőséges nagyurak...bizonyos körökben nem tették népszerűvé a költőt, ezért is gáncsolták az országgyűlési választásokon, hogy ne kerülhessen be az új magyar parlamentbe, s ne lázíthasson... Ne feledjük, az a költő, aki március idusán még az ország legnépszerűbb, legünnepeltebb személyisége volt, egyszerűen megbukott a választásokon. S ez tulajdonképpen egész későbbi, tragikus sorsára is kihatott, hiszen elveihez híven bevonult katonának, akárcsak a márciusi ifjak zöme, akik közül Petőfihez hasonlóan az egyik legnagyobb formátumú egyéniség, Vasvári Pál is hősi halált halt. A többiek így vagy úgy megúszták, ismeretes Jókai Mór bujdosása, de végül ő írhatott megint, s elbeszélések, regények sorában ábrázolta 1848 és 1849 eseményeit. Degré Alajos a Tízek társaságának egyik alapítója emlékirataiban — amelyekből néhány esztendeje e lapban is közöltünk részleteket — március tizenötödike eseményeit is híven örökítette meg, s szerepe volt a márciusi ifjak máig tartó kultuszának kialakításában.
A kérdésre, hogy azon a napon tudták ugyan befolyásolni az eseményeket, de később miért szoríthatták háttérbe őket, Degré úgy válaszolt: Petőfi, Vasvári és a többi republikánusok túl korán jöttek, a magyarság még nem volt felkészülve arra, amit ők képzeltek el, de érdemeikből ez semmit le nem von, radikálisok mertek lenni egy olyan országban, amelyik ezt a szót nem ismerte.
