A kilencvenes évek elején sem volt ünnepnap, sem szabadnap, de soha annyian nem vettek részt a felemelő ünnepségen, mint akkoriban. Vajon mire sikerül törvénybe iktatni, hivatalos ünneppé nyilváníttatni, lesz-e, aki kivonuljon a városok központjáig, hogy megnézze az ünnepséget? Mert mi olyanok vagyunk, hogy szóban igen-igen harcolunk mindenért, aztán ha sikerül elérni, akkor már nem is kell annyira. 1990-ben hatalmas könyves-gyertyás felvonuláson követeltük vissza iskoláinkat. Sikerült elérni, hogy nagyon sok magyar nyelvű osztály induljon mindenfelé. Aztán a szórványban lassan megszűntek/megszűnnek a magyar osztályok. De ez még mind semmi ahhoz képest, hogy Kovászna megyében a magyar gyerekek harmada román iskolába jár. Mert ugyebár a gyereknek érvényesülnie kell. Ezért az egyetemet lehetőleg románul végezze. De, hogy ne legyen szegénynek nehéz, jó, ha román középiskolába jár. És akkor már jobb, ha elemibe is oda jár, mert úgy még könnyebb. S hogy ne legyen újdonság számára a román nyelv, jobb, ha máris román óvodába adjuk. Hogy gyakorolja otthon, legjobb, ha a gyerekszobában is románul beszélünk vele. Ilyen alapon legjobb, ha magyar anyanyelvét románul tanulja meg. Húsz éve követeltük a földrajz és történelem anyanyelven való oktatását. Most, miután törvénybe iktatták, sokan elkezdték fitymálni a dolgot.
Most, március 15-én még majdnem mindenütt együtt ünnepel, pártállásra pártszimpátiára vagy -utálatra való tekintet nélkül, mindenki. Idővel ezen is lehet majd változtatni. Ha majd a régi és új magyar pártok vagy érdekvédelmi szervezetek között a helyzet fokozódik, élesedik köztük a harc értünk. (Mert a harc értünk, a választókért van.) És akkor jó lesz, mert nem egy nagy ünnep lesz ez a nap, hanem sok-sok kicsi ünnep. (Merjünk kicsik lenni?) Így esetleg az egyik családtag az egyik, a másik a másik rendezvényre megy majd el. Átvehetjük a magyarországi példát, ahol már évek óta minden párt külön ünnepel, és ott egész jól tudja szidni a másikat. Aki igazán ünnepelni akart, az eljött hozzánk, Erdélybe. A nagy emberek főleg oda jöttek szónokolni, ahonnan a Duna TV közvetítette az ünnepi műsort. Aztán ezek mellett ugyancsak tolongtak a mieink.
Ilyen helyeken egészen jól lehet emlegetni az autonómiát, amit mindenki jobban akar, mint más. Aztán, ha valami csoda folytán autonómia lesz, akkor úgy járunk, mint a magyar nyelvű oktatással. Hogy tulajdonképpen sok szülőnek, gyereknek nem is kell. De az is lehetséges, hogy szép csendesen beolvadunk, akár a szórvány, és akkor majd nem is kell nekünk egyáltalán az autonómia.
Akkor viszont megkapjuk, de már nem is fogunk nagyon örvendeni neki.