A Zágonban élő Máthé László szomorú élettörténetének pillanatait Bogdán László örökítette meg a Roma Szombat előző számában, Fel-feldobott kő című írásában. Kötetre való cigány népmesét és balladát gyűjtött össze Máthé László, ezek közül való az alábbi történet.
Valamikor réges-régen a háromszéki magas, kősziklás, égig érő hegyek tetején, a csíki havasok felől ragyogó királyi palota állt. E palotában egy szép tündérkirálynő lakott két szép lányával, akik olyan szépek voltak, hogy még a nap is csodálkozott az égen, mikor a gyémántos ablakokon át reájok pillantott.
A nagyobbik lányt Annának hívták, a kisebbiket Sárának. Anna olyan szent, jóságos, szelíd volt, mint a mennyei angyalok, de Sára, ó, jaj, csintalankodó, veszekedő, háborúzó kedvű, bocsássa meg a jó Isten, olyan viseletű volt, mintha a pokol mélységéből lopakodott volna föl. Fölmászott a legmagasabb toronyra is, minden torony tetejéről letördelte a szélkakast, húzta-kongatta a vészharangokat, hogy királynői édesanyját bosszantsa, s hogy féljenek-elijedjenek a Háromszék környékén lakók. Így a királynő elnevezte őket: a nagyobbikat Szent Annának, a kisebbiket Pokol Sárának. Egy nap, amint a csintalankodó Sára meghúzta a vészharangokat, tündérsereg érkezett: hófehér gúnyákba öltözött leányok, legények csipkés-szúrós fehér rózsákkal fölfegyverkezve.
— Mi bajotok, úrnőnk, királynőnk?! Ellenség jött rátok a brassói Fellegvárból? — kérdezték. Szégyenlősen pislogott a királynő, irulva-pirulva panaszolgatta, hogy csintalan kislánya szórakozása meghúzni a vészharangokat.
— Na, sebaj! — legyintett a tündérsereg fője —, ha már hozzád jöttünk, úrnőnk, fogadj minket mulatságra-vigasságra!
— Boldog vagyok — erőltette szavait a királynő —, hálás vagyok! Üljünk hát, vigadjunk, mulassunk!...
És enni-inni kezdtek a tündérek, láthatatlan kezek szolgálták a sok-sok finomságot, tokaji, marmenti borokat, a háromszéki erős szilvóriumot, fügét, narancsot, banánt, hát ott annyi sok-sokféle finomság volt, hogy azt sem tudták, melyikből csipegessenek-kortyolgassanak, tündéreknek illően. Aztán álomszép, mennyei orgonaszó hallatszott, táncra perdültek, szép tündéri táncokat, keringősöket jártak. Ó, a pokoli lány, a csintalankodó Sára vízipuskát faragott, az asztal alá rejtőzött, vérvörös borokat fröccsentett a táncolókra. Meglátta királynői édesanyja, irult-pirult szégyenében, de zúgolódtak, csodálkoztak a tündérek is, rémségesen-ijesztően mutatott rajtuk a vörösbor.
— Háhhá! Mennyei gyöngyök!... Támadjatok! Pokoliakká tettelek, mind megöltelek a bodzapuskámmal!... — vihogta Sára, és anyját is összevissza fröcskölte, csak Annát nem. Megharagudott a királynő, kirándította a rejtekhelyéről, hajába markolt, háromszor is alaposan pofon ütötte. Csöpögött, hulldogált Sára orcájáról a vér, anyja cifra gyűrűi felhorzsolták. Csak álldogált a szegény csintalan, mintha egy kőangyal lett volna, szótlanul nézte-figyelte dühöngő királynői édesanyját.
— Ilyet tenni, pokoli lány?! Pokol Sára. Parancsolom, többé soha látni nem akarlak, azonnal mész, és szokásod szerint fölmászol a legmagasabb torony tetejére, hogy záporeső, mennydörgés, villámlás tanítson meg reá, miképp kellene viselkednie egy tündérlánynak!...
Engedelmeskedett a lány, mintha megváltozott volna, megcsókolta Annát, csodák-csodája, anyját is, és szó nélkül elindult, de inkább szaladt a legmagasabb torony tetejére. Elsötétült az ég, az egész környék, villámlott-mennydörgött, hullott-zuhogott a záporeső, de úgy, mintha világvége érkezett volna. S a jókedvű tündérek tovább ettek-ittak, táncoltak, úgy, vérvörösen festett foltokkal a gúnyáikon. Sírt, szepegett Anna, kérlelgette királynői édesanyját:
— Őrjöngő vihar tombol, királynői édesanyám!... Kegyelmezz szegény Sárának, ázik-fázik odafönt!...
Annára is megharagudott a királynő, őt is alaposan pofon ütötte, őneki is vér szivárgott az orcájából, rá a fehér gúnyájára, onnan le a cifra padlózatra.
— Te szent vagy, és mi közöd a pokolival?! Szent Annácskám! Mit tettem néked?!... — szepegte titokban a királynő, sajnálta szeretett leányát.
— Kegyetlen vagy, királynői édesanyám! Miért nem adott Isten két követ néked, és ne két kislányt!... — sírdogálta Anna. És szaladt, rohant, esett-kelt, míg a tetőzeteken Sárához jutott, melléje állt, tenyerével védelmezte az eső elől, kebelébe rejtette a fejét, törülgette a könnyeit, ő is sírdogálni, imádkozni kezdett:
— Istenünk, te vagy az Egek Ura, Királyok Királya! Kérlek, hallgasd meg a kérésemet! Küldjed az óriásokat a brassói Fellegvárból, hogy minket elraboljanak. Sírdogáljon miattunk a királynői édesanyánk!
Alig telt el néhány pillanat, megszűnt a zivatar, kitisztult az ég, sikoltani kezdtek a lányok: két óriást láttak jönni, olyan gúnyosan kacagóztak, hogy még a kövek is reszkettek a földben a félelemtől. Húzta, kongatta Anna a vészharangokat, de nem törődtek a tündérek, mert a királynő azzal nyugtatta őket, hogy Sára csintalankodik. A palotába rontottak az óriások, törtek-zúztak, bontottak-romboltak mindent, ölték-gyilkolták a bortól kábult tündéreket, mindent megettek-fölfaltak az asztalokról, még csak egy gyűszűnyi bort sem hagytak véletlenségből sem valamelyik pohárban.
Mikor a királynőt fogták, hogy a gégéjét kiszakítsák, galambbá változott, s a tornyok felé bukdácsolt, hogy a lányait menekítse. Anyjuk vérkönnyeket sírva csattogtatta a szárnyait, kiabált, jajongott, kereste, de sehol sem találta sem Annát, sem Sárát. Még a kövek is sírtak a földben, még a fák is sírtak, mikor kiáltozni kezdte a nevüket: Annácskám! Sárikám! Hol vagytok, édes leánykáim?!
De nem felelhettek, mert mindkettőjüket elragadta a két óriás. Nézkelődik mindenfelé a királynő, s hát nem messzire a palotától megtalálta Annát, amint az óriás vitte, de Sárát sehol sem látta. Szegény anya, keservében még a húsát is mardosta a testéből, de mindhiába tette. Imádkozni kezdett:
— Istenünk, Egek Ura, hallgasd meg boldogtalan anyai kérésemet! Add meg, Teremtő, hogy két leányom szabaduljon a pogányok karmai közül! Változtasd a drága, jámbor Szent Annámat végtelen mélységű tóvá! Sárát is végtelen mélységű pokoli vízzé változtasd, éjjel-nappal kavarogjon-hánykolódjon, főjön, mérgező gázokat fújjon bosszújában!
Leugrott a torony tetejéről, ezerfelé ment a teste, hatalmas nagy kövek-kősziklák lettek belőle. Nyomban eltűnt a királyi palota, mintha soha nem is lett volna.
Fogant az átka, a nagyobbik leánya, Anna nem messzire, ahol a palotájuk állt, végtelen mélységű tóvá lett. Sárát Kovászna város központjában érte el az átok, ő is végtelen mélységű tóvá vált, éjjel-nappal hánykódik-vergődik, kavarog, fő, mérgező gázokat fújdogál. S a testvérszerető, jámbor Szent Anna addig forgott-kavargott, míg a föld alatt is Sáráig jutott, ma is siratja, ma is a két kezét fogja. De jaj, ha megharagudnának, Kovásznának vége volna, Háromszéknek vége volna!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
