De van egy másik város is. És ebbe az ország minden sarkáról idesereglenek a neofasiszta elveket valló bőrfejűek, itt ordítják torkuk szakadtából, hogy márpedig ez román föld, az is volt, az is marad. És ugyanebben a másik városban élhetnek mindazok, akik a múlt rendszer beidegződéseitől nem bírnak szabadulni, magyarellenességüket, gyarmatosítói mentalitásukat megváltoztatni képtelenek, a kákán is csomót keresve tiltakoznak, feljelentenek, fellebbeznek, siránkoznak, elnyomásra panaszkodnak. Most éppen az utcanév-változtatás ürügyén fordultak előbb a belügyminisztériumhoz, aztán a törvényszékhez, és nem is jártak sikertelenül: a bíróság felfüggesztette az erről szóló, a városi tanács választott képviselői által hozott határozatokat. Az önmagukat románok civil fórumának nevezők vélhetően többnyire csak a kommunizmus idején idetelepített, a közéletből, a hatalomból fokozatosan kiszoruló, befolyásukat féltő személyek. Mégis ők a leghangosabbak, ők állítják beadványukban, hogy nem időszerű a régi rendszerből ránk ragadt utcanevek megváltoztatása. És így válik lassan hangosabbá az a másik város, amelyikben mindössze néhány ilyen bajkeverő, magyarellenességét leplezni képtelen polgár ágál, és így próbálják megmételyezni az igazi Sepsiszentgyörgyön is magyarok és románok együttélését, akadályozni a város identitásának, magyar jellegének erősítését.
Pedig mi vagyunk itt többségben, magyarok és románok együtt azokkal szemben, akik még mindig nacionalizmusból akarnak politikai hasznot húzni, csak hogy el ne veszítsék végleg befolyásukat, hatalmukat, megélhetésüket. Miénk hát itt a tér, de vajon hallatjuk-e hangunkat, sikerül-e birtokba vennünk, vagy engedjük, hogy mások feldúlják azt?