Állok Maksa központjában, ott, ahol több mint másfél száz esztendeig (1630–1793) Háromszék közgyűléseire gyülekeztek a székely székek déli fertályából idesereglett rendek, és a templom gesztenyefák mögül előderengő szépségében gyönyörködöm. Látok, de képzelgek is. Gondolatban a helyszínre idézem a régi templom 1766-ban lebontott festett kazettás mennyezetét, amely ma a Budapesti Ipartörténeti Múzeum ékessége. És lelki szemeim előtt látom az 1893-ban lebontott várfalakat a templom teste körül, és szemem sarkában felvillannak a szocializmus építészeti szégyenének csóré tömbházai az erkélyekre kiteregetett ingekkel, bugyikkal és gatyákkal, amelyeket a téltakarításra készülő huzatos szelek kopott zászlóként lobogtatnak.
De aztán balra fordulok, és a községháza nemrég felújított épülettömbje újfent a szépségek tartománya felé vonzza tekintetemet. Az épület a maga egyszerűségében, a Monarchia idejét látványként visszahozó stílusával a tér, a tanácsház, a templom egymást kiegészítő harmóniájával ismét kiemel a tömbházas gettók világából. Jobbra nézek, s ott áll nemcsak a maga korában, hanem ma is az 1866-ban Potsa József főispán utasítására felépített egyik legszebb háromszéki iskolaépület. Köntöse ennek is új, az épülettest okkersárgájának tömegére kontrasztként rárajzolódik két fiatal fenyő templomtoronyként égre néző ékessége. A sort folytatva a gyümölcsfák télutói koronarácsozata mögött kirajzolódik a módos községre valló papi lak körvonala, felsőcsernátoni Rákossy Károly tiszteletes úr rezidenciája.
Az épületegyüttes egésze így szép, egészében gyönyörködtet, de a közelmúlt torz tükreként a másik szemem sarkába villan, mintha hályog mögül, elmosódva látnám: mi lett volna Maksa központi magvának szépségéből, ha ide is beerőltetnek valami torz blokkot vagy blokksort.
Maksát szerette és segítette az Egek Ura, és segítettek neki földi helytartói is, a mai templom, községháza és iskola gazdái, hogy ez a földi harmónia az égiekkel szövetségben épen és szépen maradjon.