A saját szeme, szája, a füle és az orra, a haja és a nyaka, a két karja és a két keze, lába.

A haja játszott és táncolt a széllel; a füle tele volt madárénekkel, patakzúgással; az orra a virágok és bogyók illatával, a párolgó leves szagával, amit az édesanyja a tányérjába mert. A keze soha egy percig nem maradt nyugton, s a két lába is egész nap futkosott, ugrált a boldogságtól. Két csodálkozó nagy szeme pedig örökösen az eget s a földet járta, miközben a szája fáradhatatlanul kérdezett és nevetett.

Hát nem csupa vidámság így az élet?

Aztán, amikor eljött az este, a hold és a csillagok, s egyszerre elcsöndesedett a világ — a kisfiú szája is összecsukódott, nem kérdezett, nem nevetett többet, a füle nem figyelgette a hangokat, a nyaka nem forgott hol erre, hol arra, a két karja se nyúlkált, hadonászott: szép csöndben odafeküdt a keze a takaróra, a haja meg a párnára. Csak a lába nyújtózott még egyet-kettőt — aztán már az se.

S akkor... akkor a szeme is lecsukódott egészen.

És a kisfiú játékai — a szeme, szája, füle, az orra, haja, nyaka, a két keze, lába, karja — mind együtt elaludtak.

Mészöly Miklós

És mind együtt ébredtek fel reggel, hogy újrakezdjék a játékot.