A valóságshow-k elsöprő népszerűségének okozati boncolgatása nem igényel különösebb médiaismereteket. A gyakorlott tévénéző játszi könnyedséggel fedezi fel a hamis valóságok árnyékában meghúzódó trükköket. Az effajta tévéműsorok megálmodói három kézzelfogható tényezőt vettek figyelembe, amikor képernyőre vitték a tévé műfaj minőségét alteráló produkcióikat: a fogyasztói társadalom egyes számú mozgatórugója a PÉNZ, az emberi faj egyik alapvető tulajdonsága a KÍVÁNCSISÁG, és végül, de nem utolsósorban az azonnali HÍRNÉV.
Ezek lennének azok az alapvető tényezők és katalizátorok, amelyek több tízezres tömegeket késztetnek magamutogató szereplésre, amelyek estéről estére nézők millióit csábítják tévékészülékeik elé, és amelyek mágikus erővel nyitják "együttműködő partnereink" vaskos pénztárcáját.
Ezek a műsorok egy kisebb ország évi költségvetésével vetekedő pénzösszeggel jutalmazzák nyertes játékosaikat – egyszerű, hétköznapi embereket, akik nem feltétlenül rendelkeznek olyan szakmai képességgel, amely hasznossá tenné őket a társadalom számára, vagy ami által tisztességes, nyolcórai munkával ilyen rövid idő alatt ekkora vagyont halmozhatnának fel. Egész egyszerűen buta, ostoba, korlátolt intelligenciájú, retardált emberek e médiaszereplők. Kultúrbarbárok.
Természetesen a valóságshow-k színes palettáján találunk pszeudointellektuális műsorokat is, mint amilyen a Legyen Ön is milliomos, vagy A 40 milliós játszma. Ezekből a vetélkedőkből is tetemes összegekkel távozhatnak résztvevők, de legalább itt nem "ingyen" kapják a pénzt. Egy sor kérdés helyes megválaszolása nyitja a széfet, a kérdések azonban rendszerint triviálisak. Alkalomadtán besegíthet a közönség, egy barát. A díszletek, a megvilágítás és a zene mind-mind az erőltetett drámaiság, a mímelt feszültség szolgálatába állított eszközök. Egyáltalán nem mindegy, hogy a fogyasztandó ennivalót hogyan tálaljuk... Semmi nincs a véletlenre bízva! Horribilis pénzösszegek megnyerésének öröme, és ami ennél is fontosabb, azok elveszítésének káröröme nézők millióit vonzza. A nézettségi mutatók a média, de főként a reklámozók mércéjével mérve létfontosságúak, hiszen tudjuk, lé nélkül lét sincs.
A materializmus sosem tapasztalt magaslati levegőjét szívjuk. Fogyasztók vagyunk. Mindenevők. Szinte nem érdekel semmi más, csak saját jólétünk, az, hogy mit vehetünk meg, mikor, mivel, mennyiért. A lehető leggyorsabban... Gondolkozás nélkül szórjuk pénzünket, és ha nincs, azt is vásárolunk. Életünket behálózó és ellehetetlenítő hiteleket veszünk. A lényeg, hogy ne térjünk haza üres kézzel. Nem válogatunk. Akkor sem, amikor este fáradtan roskadunk a tévékészülékeink előtti fotelbe, és bambulunk ki a fejünkből, mint valami élő halottak. Jöhet bármi, csak ne kelljen gondolkodni, emészteni. Bármi, amit mások már jól megrágtak helyettünk, nekünk. Rövid távon és kis mennyiségben ez nem káros az egészségre, ha viszont exkluzív csak ilyen fast food típusú termékeket fogyasztunk, annak biza káros következményei lehetnek.
A műsorok kitalálói és szerkesztői pontosan tudják, hogy szinte mindenki elítéli és szubkultúrának, selejtnek minősíti produkcióikat, mégis egy láthatatlan erő hajtja a nézőket, az ellenzőket is, a képernyők elé: a kíváncsiság. Nem az egészséges kíváncsiság, amely évszázadokig fejlődésünk üzemanyaga volt, és amely felfedező útra "tette" a mindenkori embert. Kárörömmel fűszerezett kíváncsiság ez. Bűnös (kár)öröm. Tudjuk, hogy nem helyes mások után leselkedni, józan eszünk térítene a helyes útra, erkölcsi értékrendünk hevesen tiltakozik, mégis képtelenek vagyunk félrenézni, füleinket tapasztani. Elég egyszer kukkolni, attól kezdve már csapdában vagyunk.
A mai társadalomban az elképesztő technológiai forradalom, az internet univerzumában való féktelen lubickolás irdatlan információmennyiséghez biztosít hozzáférést, amit képtelenek vagyunk megválogatni, megérteni vagy befogadni, de nézzük, olvassuk, hallgatjuk, mert szórakoztat bennünket, pedig mindazt, ami napjainkban gyerekeinktől is csupán egy bal klikk távolságnyira van, alig egy évtizede még polgárpukkasztónak minősítettük. Megváltoztunk. Az utóbbi évek mély gazdasági válsága miatt egyre több időt szentelünk a tévének. Kevesebbet áldozunk minőségi szórakozásra, jóval kevesebbet utazunk. Pedig egy kiadós séta nem igényel anyagi befektetést. Viszont mi nem ehhez szoktunk. Ha nem szórhatjuk nem létező pénzünket, el sem mozdulunk a tévé elől. Mivel sorozatban csalódtunk vezetőinkben, politikusainkban, de magunkban is, az igazi hősöket pedig felemésztette a popkultúra, hajlamosak vagyunk házilag gyártani új kedvenceket.
És ahogy mondani szoktuk: itt van a kutya elásva... Itt rejlik a való világ show-k alattomos vákuumereje. A szereplők nem közismert médiaszemélyiségek, hanem hétköznapi emberek, akiket estéről estére, való világnak álcázott rendkívüli helyzetekben prezentálnak egy olyan közönségnek, amelynek talán soha nem adatik meg a műsor által valósnak hazudott luxuséletmód. A valóságshow-kban való szereplést kísérő eszeveszett médiafigyelem celebstátust garantál. Instant hírnevet. A szereplők helyzete hasonló a pitiáner bűnözőkéhez, akik tudatosan követnek el kisebb-nagyobb csínytevéseket csak azért, hogy a hideg szezont a börtönök biztonságában tölthessék. Nem zavarja őket a kamerák jelenléte, az intimitáshiány. A cél érdekében bármire képesek, miközben a szabad megnyilvánulás ürügyén gyerekes ártatlansággal hajmeresztő luftballonerkölcsöket eregetnek.
Agyament eszmefuttatásaiknak azonban kevés közük van a szólásszabadsághoz. Nevezzük hát inkább zajkeltésnek. Mert míg a véleménynyilvánítás valójában egy helyzet, egy történés vagy állítás kapcsán tett ésszerű, reális megjegyzés, még akkor is, ha nem egyetértő, addig a zajkeltés nem más, mint olcsó szenzációhajhászás, ami furcsa módon hitelességet kölcsönöz gyakorlóinak. Lélegzetünket visszafogva várjuk az anonim okostojások "tanításait", és közben megfeledkezünk arról, hogy ezeknek a szórakoztató műsoroknak nem a tájékoztatás a céljuk. Pedig, ha már a kezünkben a tömegkommunikáció eme eszköze, ésszerűbb lenne felvilágosítani, tanítani vele. Egyelőre azonban a nézettség és a reklámpartnerek bőkezű támogatása jelentik a prioritást.
Nehéz megmondani, hogy ez ellen mit lehet tenni, vagy egyáltalán akarnak-e tenni a tévétársaságok, sőt, egyáltalán igényli-e a minőségi javítást a tévénézők jelentős hányada, akik elméletileg azért ücsörögnek tévékészülékeik előtt, hogy mindennapjaik szürke valóságából meneküljenek... Mindenesetre, én arra buzdítanám Önöket, hogy a következő kiválasztás vagy párbaj helyett inkább olvassák el újra kedvenc regényüket, vagy újabbakat fedezzenek fel.
