Egyre kevesebb a kötekedő kedvem. Óriási, több országban szerzett gyakorlati tapasztalatom igazolja, hogy semmi haszna annak. Elmegy az a fülek s szemek mellett, marad minden.
Különösen idegenkedem a meghökkentően rövid idő alatt megcsinosodott városommal való kötekedéstől. Hiszen már a díjazó urak és hölgyek vizsla tekintete előtt is szembetűnt a változás.
Valószínűleg nem esős időben jártak értékelő úton, amikor a régi postaépület előtt kerülgetni kell a járdán hagyományszerűen áradó vizet. A járda annyira keskeny – és szélesíthetetlen egyelőre –, hogy gyerekkocsikkal, félcipővel, szandállal kisebb eső után sem lehet azon végigmenni. Peremén egyensúlyozgat, aki tud, elkerülendő a hatalmas vizet húsz méteren, és elkerülve föltétlen az úton rohangáló kocsikat, az ütközést.
Ez van, ez még megvan. Szólhatnék az üzletekben uralkodó önkényes szabályzatokról, arról, hogy nem vásárolhatunk öt darab papírt a mosdó számára – csak tízet. Alkudozom az állomási üzletben, utazom, egy tekercset kérek. Nem s nem. Csak tízet. Tízet? Hová tegyem?
Apróságok, ugyebár. Mindennapiak, akár a lehetséges bokaficam. Akkor meg?
Most előhozakodom a nagyobb ágyúval, verébre lőni. Itt a veréb a hiábavalóságot, a kétségeket jelenti.
Itt már a saját s a belváros veseköveiről van szó. Nem tudom, hányan kiabáltak vagy zsörtöltek arról, hogy homokos vizet iszunk kemény pénzért a tömbházakban. Csak egy éve lakom itthon 22 év után, most kellett rájönnöm, hogy itt valami nagy hanyagságról, talán a vizes vállalat felelősségéről van szó, ugyanis a központi lakásokban kétnaponta kell üríteni a szűrőket konyhában, mosdóban – egyszerűen eldugulnak, és nem folyik a víz. Lecsavarod a szűrőt, kiöntöd a homokot, amit felfog naponta, akkor folyik két napig.
Erre egyik szomszédom hívta fel a figyelmem. Hát ürítgetem a tömbházba felfolyó homokos víz szennyét!
És hordjuk a Sugás útról vagy az üzletből a forrásvizet, bolti áron azt a vizet, ami iható, levesnek való. És nem sivatagban élünk, hanem az Olt, a hegyi patakok világában. És hordjuk szép beidegződéssel, mintha ez normális lenne, faluról, az erdőből, az üzletből, berendezkedve erre az életvitelre tartályokkal, mert a homokos csapvíz használhatatlan.
Ez már nem járdai kockázat, nem kalucsnikérdés, nem kereskedelmi önkény és agresszió – ez már kórházi érdekeltségű része mindennapjainknak.
Kérdés: ki a felelős? Meddig, mióta megy ez így, folyik így, fizetünk így vízdíjat?
Homok a vesében, a teában, az ellátás fogaskerekei között.
