A Móra Kiadó 1995-ben megjelent vezérfonal-könyv szócikkét ti­zen­hat esztendő teltével szívvel-lélekkel kiegészíteném, legalábbis a világ minden országában működő magyar kon­zulátusokra vonatkoztatva. Mert az új magyar kormány olyan "plusz"-munkával és joggyakorlattal bővítette feladatkörét, amiért mi, erdélyi, kárpátaljai magyarok csak hálásak lehetünk! Azért is, mert nemzedékem, ha későn is, de ismét, másodszor is magyar állampolgár lehet szülőföldjén, a Székelyföldön. Azt a státust kapjuk vissza, amitől megfosztott minket, gyermekeket a háborút követő és minden utána jövő román államrezon. Sem minket, sem szüleinket nem kérdeztek meg, akarunk-e magyar állampolgárok maradni! Sőt!... Hagyjuk a múlt keserveit, amikor nevünket is románra fordította a nacionál-kommunista állampolitika.
Kissé megilletődve, gyorsabb szívveréssel, izgulva utaztam Csíkszeredáig, a lehetséges fogadtatásra gondolva. A hivatal megkövetelte komor, szótlan, szigorú tisztségviselőt képzeltem magam elé, s a 8-as ablakot, ahol majd átveszik a Demokrácia Köz­pont által összeállított iratcsomómat. A kitűzött órában, sőt, előtte percekkel kedves asszonyka tessékel be irodájába, székkel kínál s kéri papírjaimat. Semmi hivatalnoki fölény, semmi megjátszott szigor, csak mosollyal kísért kérdések az állampolgársági kérés kapcsán. Mintha évek, évtizedek óta ismernénk egymást, mintha barátok, rokonok lennénk. Másodpercek alatt oldódik bennem a felesleges feszültség, soha életemben nem fogadtak ily kedvesen hivatal­ban! Ki lehet ez a fiatalnak tűnő asszonyka, mi lehet a "civil" foglalkozása: pedagógus, pszichológus, gondos családanya? – tűnődöm az év elején idehelyezett asszony sorsán. Aki alig öt hónap alatt szerette meg a csíki tájat, Hargita megyét és Háromszék székely-magyar lakóit. Akiket, mintha saját, Szabolcs–Szatmár megyei lakásán fogadna, szeretettel, megértéssel, empátiával!
Újsághír tudatja velem, hogy: "A külképviseleteken a legnagyobb érdeklődés Csík­sze­re­dá­ban, Szabadkán és Ko­lozsváron tapasztalható..." Tán nem véletlen, hogy Hargita megye székhelyét említi elsőnek. Ha ez az érdeklődés siker­nek mondható, akkor ez a csíki konzulátuson dolgozó ügyintézők, köztük Végső Jánosné Katalin asszony és kollégái érdeme is!