Színházi termek és hónapok teltek. Melegedtünk a társulatok, az előadások tüzénél. Már nem hihetetlen, hogy a Kézdivásárhelyi Városi Színház egy bécsi vendégszerepléssel zárta második évadát. Megtörtént szép sikerrel a látogatás. Mindebben az itthoni kis szerepeket játszó Székely Szabó Zoltán, egykori sepsiszentgyörgyi színművész és huszonöt éve bécsi emigráns taxisofőrnek elévülhetetlen, kezdeményező és végrehajtó szerepe volt. Két éve alakult a színház, Székely Szabó Zoltán első évadát zárta most együtt a fiatal társulattal. Különös munka volt, különös élmény lehetett.
– Különös élmény lehetett kezdő színésznek lenni annyi év után egy itthoni fiatal társulatnál. Milyen?
– Tíz évig voltam színész Sepsiszentgyörgyön, aztán elmentem, huszonöt évig voltam távol a szolgálattól, most ismét vállaltam. Ismétlő színész vagyok. Három szerepben játszottam Kézdivásárhelyen ebben az évadban.
– Hoztál magaddal önálló estre valót is, meg néhány könyvet, amelyeket magad írtál Bécsben – mind erdélyi, mind hazai téma, ötlet meg játék a bécsi kormánykerék mellől.
– Ha már meg kell nevezni, akkor ez az önálló műsor az önéletrajzi kötetem, annyi meg annyi élmény alapján állott össze. Összeállott, én érettük álltam a sarat. Színházi legendák, színházi hanták, mind könyvembe kívánkoztak.
– Van olyan betegség, hogy honvágy, bele lehet fásulni, bele lehet fáradni. Van, aki bele is hal.
– Nem lehet kibírni. Aki olyan szakmába került külföldre, hogy ott is megtalálta a maga helyét, annak talán könnyebb. A kivándorolt orvosnak lehet érzelmi, földrajzi honvágya, de szakmai nem. Én nem tudtam színház nélkül meglenni, tehát kerestem lehetőséget, alkalmat, pincét és termet, hogy éljen a magyar színház valahol Bécsben is, és legyek úgymond színházközelben. A helyzet most az, hogy l992 óta hatvankét kis- és nagyszínpadi előadást vittem ki Bécsbe, és egy kivétellel mind határon túli, mármint Magyarország határain túli előadásokat. Egyszerű elmondani így egy papíron: nem tudtam meglenni úgy, hogy semmi közöm ne legyen A Színházhoz. Az élet olyan színház nélkül, mint a nászéjszaka menyasszony nélkül.
– Mondd, hogyan tudtál Bécsben otthont, termet, mindent megteremteni hatvanvalahány előadás számára? Hiszen a nullánál kezdted.
– Igen, a nulla, nem is annyira nulla, mert volt egy magyarországi pincebérlő, úgynevezett 56-os menekült, aki ki tudta fizetni a pinceszínház bérleti díját. Ez rövid ideig működött, aztán a központi szövetség, pontosabban az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége átvette ezt a kezdeményezést, mondván, hogy az egyesület kötelességének tartja támogatni. Az egyezség úgy szólt, hogy csak abban az esetben hívjunk meg erdélyi társulatokat, ha azokat tisztességesen meg is tudjuk fizetni. Ne éljünk vissza mások szegénységével... Ez sem volt olyan egyszerű, parancsolgatni akartak ott is illetéktelenek, ezt nehezen sem tudtam elviselni. A kapcsolat megszakadt. Aztán most nyolc éve újraindítottam a színházi munkát s munkámat, már az Europa Club ege alatt. Igen, ilyen különös nevet adtak neki... Na most, ez úgy működik, hogy megegyezünk, milyen előadást, melyik társulatot akarom kivinni, megegyezünk egy összegben, teljes költségvetésben. Most béreljük a Francia Líceum nagytermét, ami színházi felszereltségű. A vendég társulatot, azt a tizenöt, huszonöt embert barátaimnál, a színház barátainál szoktam elhelyezni, ott őket ellátják, elkényeztetik.
– Lejben számolunk, euróban, tehát föl kell tennem a kérdést, még akkor is, ha a magad első és a Kézdivásárhelyi Városi Színház második évadát zárjuk: honnan a pénz, oda, vissza, még ha szalonnán meg kenyéren is él a társulat...?
– Meg kell mondanom, inkább így: meg kell ismételnem, hogy ez a bécsi kiszállás, ez az ottani előadás a vásárhelyi színháznak, Kézdivásárhelynek egy banijába sem került.
– Hogyan éltétek meg, hogyan élted meg a bécsi hódítást? Hiszen nem mindennapi eset, még Kézdivásárhelyt sem egy bécsi fölvonulás.
– Igazán siker volt, egymásért való beugrásokkal, feszült és egymásért való figyelemmel a humor értékszintjén. Többször meg kellett szakítani, így, ahogy mondom, az előadást, a tapsok miatt. És ami bizonyos, hogy ez a közönség ezt a kézdivásárhelyi társulatot visszavárja. Mikor? A jövő és a magunk titka. Ősszel visszajövök, játszom. Örülök, hogy itt töltöttem ezeket a hónapokat, ezt az évadot. Nehezen indultam "vissza" a színpadi szóhoz. Mondom: igyekszem. Huszonöt év után, ismét. Színpadon vagyok, s ha hívnak, leszek, fölszabadulok. Ismét? Ismét. Hazajönni? Semmi sem úgy sikerült, ahogy én akartam az életemben. Van a talán. Ami bizonyos, hogy szeretem Kézdivásárhelyt és ezt a társulatot. Itt még nincs tülekedés, tolakodás, gyűlölködés.
Hisszük most, Székely Szabó Zoltánnal együtt: nem is lesz.
Kérdezett: Czegő Zoltán
