Mindig szentül összerezzenek, mert a visszaemlékezés negatív kísérőérzéssel vegyül. Egyfelől azért, hogy mindazt, amit 2007-ben mint ,,nyilvánvaló voltat" idézni kívánok, miért hallgattuk el ötven esztendőn át; másfelől az élet kritikáját a késői nyilvánosság milyen ráhangoltsággal fogadja? Olyanforma kérdés, mintha azt kellene elvitatnunk, hogy a szürkület az éjhez tartozik vagy a nappalhoz?
Mezei Tibor, Márkó Imre, Pásztori Jenő, Pásztori Tibor Endre református teológusok és Cornel Cimpianu magyar szakos egyetemista a kolozsvári nagy park sétányán 1957-ben a tavaszi vizsgaidőszak délutáni órájában a tó felé haladtunk, baloldalt. A túloldali sétányon dulakodásra lettünk figyelmesek, és egy sötét öltönyös férfit láttunk elszaladni. Fehér apacsinges férfit találtunk a bokrok közt. Több szúrásból vérzett. A közeli vendéglőbe (kioszk) vittük mielőbbi elsősegélynyújtásért. Dühösen káromkodva, kitépve magát karjainkból ordította: Ajutor! Ajutor! (Segítség! Segítség!) Parancsolt — románul —, hogy azonnal zárják le az ajtókat, és mint tetteseket tartóztassanak le. Időközben Márkó Imre kimenekült. Mi négyen (annyi időnk volt) megesküdtünk, hogy csak négyen voltunk. A törvény nevében szabályosan letartóztattak, kutyákkal átvizsgáltak, rendőrségre szállítottak, és különzárkába helyeztek. Még azon este többször kihallgattak, ütlegeltek. Napokig ott tartottak, iszonyú bánásmódban részesültünk. A drámai jelenet az volt, hogy az ,,áldozat" magas rangú államvédelmi tiszt, bekötözött felsőtesttel és fejjel megkérdezte négyszemközt: De ce ai vrut să mă omori; (Miért akartál megölni?) Nem tudtam válaszolni. Mi öten voltunk: Imre szerencsénkre nem jelentkezett. De emésztődött! Az akkori felállítás így nézett ki: mi magyarok, az áldozat román; mi teológusok, magyartanárjelölt, az áldozat politikai tiszt. A fogdában egy magyar milicista azt mondta: nagyon sajnálom, fiúk, maguk nyolc éven alul nem ússzák meg. És megúsztuk, mert Cornel Cimpianu évfolyamtársnője jelentkezett az egyetem rektoránál, hogy látta az ,,irgalmas szamaritánusokat". A teológia rektorátusa nem mert védelmébe venni. Amikor kijöttünk, még együtt mentünk be egyik római katolikus templomba. Ott térdepeltünk igazán! Majd még jelentkeznünk kellett... Zárt helyi dolgozatokat írtunk... És ismertük a 324. számú, gyors és azonnali büntetőtörvényt a huligánok megfékezésére. Három és huszonnégy óra alatt. Többet a történetről nem beszéltünk.
Lehet, most sem kellene. De mégis legyen tanulság az ’56-os magyarországi forradalom, az 1958-as megtorlás, az Idő egymásutánjára fűzött fájó emlékezés.
