A bíróságot tanácsos lenne az ügy hátteréről is tájékoztatni, különben elvész a paragrafusok csűrés-csavarásában és könnyen megbotlik. Summum jus – summum injuria (a végsőkig érvényesített jog a legnagyobb igazságtalanság) – mondották a rómaiak a formális érvelésben rejlő legfőbb veszélyről.
Amit a könyvtárigazgatói versenyvizsgát megkérdőjelezők nem mertek leírni: nem a részvételi feltételként megszabott nyelvtudásról van szó, hanem annak honi értelmezéséről. A leendő könyvtárigazgatótól azt kívánta meg a megyei tanács, hogy ismerje a magyar nyelvet is, ha már tízezerszám van magyar könyv az állományban – semmi többet. Aki ezt diszkriminatív előírásnak tartja, annak rejtett oka lehet rá, hiszen a tudástöbblet megkövetelése ellen nem emelhet kifogást. A tudatlanságot nem védelmezheti nyíltan, ezért előbb hamisít, majd teljes erővel támad.
A vád hamis alapokra épül, ezért Strasbourg­ban az önkormányzat alighanem megnyeri a pert. (Persze, a nemzetközi malmok fölöttébb lassan őrölnek, de legalább őrölnek.)
Nos, a fellebbezésben fel kell hozni, hogy a két világháború között, illetve a Ceauşescu-korszak idején meghonosodott kinevezési-előléptetési gyakorlat utóvédharcáról van szó. A tanács nem nemzetiséghez, hanem nyelvtudáshoz kötötte feltételét. Márpedig Erdélyben a román éra alatt a kisebbségi tisztségviselőket háttérbe szorító gyakorlat dívik közel egy évszázada minden előléptetéskor. A nem hivatalos, de annál hatékonyabb elvárás, miszerint a magyar vidékeken a román nemzetiségű köztisztviselőknek nem kell – értsd: nem is szabad – megtanulniuk magyarul, merthogy ők, ugye, erre nem kötelezhetőek a saját nemzetállamukban, tulajdonképpen a gyarmatosítói mentalitás meghonosítását jelenti, és ama asszimilációs nyomás eszköze, melyben a nem többségi lakosságot részesítik Romániá­ban. Egy alapvetően diszkriminatív és jogfosztó állapot fenntartásáért folyik tehát a harc részükről, melynek évtizedek óta egyoldalú haszonélvezői, és mely megélhetést, mi több, karriert biztosított egy egész életpályára oly sok köztisztviselőnek, akinek pontosan köztisztviselői minősége vonható emiatt kétségbe.
Ehhez a diktatúra idején megcsontosodott gyakorlathoz a mai napig ragaszkodnak – és nem sikertelenül – az azt védelmezők. Mi­közben valóságos nemzeti előjoguk érvényesülését – hogy őket nevezzék ki minden vezető tisztségbe – kikövetelik, mentalitásbeli váltásra sem hajlandóak, tehát a másik privilégiumukhoz, miszerint ők egy "alacsonyabb rendű" nyelv megtanulására nem kötelezhetőek, szintén körömszakadtáig ragaszkodnak. Arro­ganciájuk egy lebecsült nemzeti kultúra iránt nem ismer határokat, s ezt a belső bíróságokon nem egy helyen büntetlenül tudják érvényesíteni. Előlépni is ugyanúgy kívánnak, mint korábban, s ha ebben akadályozzák őket, diszkriminációt kiáltanak, holott épp egy nem is a magyarságot, hanem a magyar nyelvet ismerőket ért hátrányos megkülönböztetés felszámolására tett kísérletet a tanács.
Egy jól meghatározott funkcionáriusi csoport kettős kiváltsága körül folyik hát a küzdelem, és erre kellene rávilágítania az érvelésnek.
Az elvakult düh részükről különben érthető: a két kiváltság ugyanis az új világban szembekerülhet egymással, kizárhatja egymást, és ennél bosszantóbb dolgot ki látott még?
B. KOVÁCS ANDRÁS