Egyre világosabban látszik, hol dől el az eurózóna sorsa. A határvonal megkeményedett, a portugálokat és az íreket még meg lehet menteni a következő években, a sokkal jobb helyzetben lévő többi országra viszont nincs pénz, önerőből kell megállítaniuk a fertőzést.
Az európai adósságválság kitörése óta folyamatosan az a kérdés, meddig dől a dominósor. Az utóbbi két év bebizonyította, a félelmek megalapozottak voltak: egy végletesen rögzített árfolyamrendszerben (az eurózónában), önálló költségvetési politikák mellett a válság tovaterjedése a gyengébb helyzetben lévő országokra elkerülhetetlen. A válság azonban most kritikus szakaszába lépett, ahol a további fertőzés Olaszország és Spanyolország irányába végzetes lehet. Éppen ezért látványosan kirajzolódik az a vonal, ahol a válság megállhat.
Határvonalak
A határvonalat két rossz hír jelöli ki. Az egyik, hogy az írek és a portugálok feltehetően nem tudják elkerülni a csődöt. Sem politikai, sem társadalmi, sem pedig gazdasági következményei nem vállalhatók olyan óriási megszorításnak, ami az adósság fenntarthatóságához szükséges. Az országok egyelőre az unió és az IMF lélegeztetőgépén vannak, de a következő egy-két évben szép lassan el lehet rá füstölni az EFSF (European Financial Stability Facility) forrásait.
A másik határ részben éppen az EFSF-hez kötődik, nevezetesen azért, mert az ebben lévő források nem elegendőek további országok megmentésére. Ez az elmúlt egy hónapban vált egészen világossá, amikor kiderült: a keretbe még talán beszuszakolható spanyolok mellé "felzárkózott" az olaszok megítélése is. Nem csak azért jelenti ez a határvonalat, mert az olasz–spanyol csődig nem lehet elmenni, hanem azért is, mert az említett két ország jelentősen jobb államháztartási pozícióval rendelkezik. Esetükben egy saját erőből végrehajtott költségvetési korrekció elegendő lehet a piacok megnyugtatására.
A politikai és a gazdasági racionalitás szempontjából stabil egyensúlyi pontnak látszik hát, ha a portugálok és az írek apránként történő kimentése mellett az olaszok és a spanyolok megteszik a szükséges intézkedéseket. Annál is inkább, mert az Európai Központi Bank állampapír-vásárlásai mellett a kamatok alacsony szinten maradhatnak, ez pedig az országokkal szembeni fenntarthatósági aggodalmat jelentősen csökkentheti. Sajnos azonban, nem csak az igaz, hogy ezen a ponton reálisan meg lehet állítani a dominósort, hanem az is, hogy ez az utolsó ilyen pont. Azután már olyan szintre jutna az adósságválság, aminek a következményei ma még beláthatatlanok.
Ha ez ilyen egyszerű lenne
Természetesen ezt a forgatókönyvet jó néhány kockázat övezi, nem véletlen hát, hogy a befektetők sem vesznek rá mérget. Az egyik legfontosabb, hogy a politikusok költségvetési kiigazításra való hajlama az elmúlt évek fejleményeinek tükrében nem túl meggyőző. Ezt bizonyítja az is, amikor az olasz pénzügyminiszter esetleges távozásának hírére idegesség lett úrrá az olasz tőkepiacon.
A másik fontos kockázat, hogy sikerül-e szétverni azt a piaci pszichózist, amely az olasz gazdaság megítélése kapcsán kialakult. Ebben egyelőre biztatóak a fejlemények, de láthatóan a meccs még nincs lefutva. A harmadik veszélyforrást az újrafertőződés jelenti: az ír és a portugál aggodalmak kiújulásával biztosra vehető, hogy a befektetők újra górcső alá veszik a teljes perifériát. Vagyis addigra az olasz és – talán még inkább – a spanyol költségvetésnek olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy a kis országok körül kialakuló piaci feszültség izolálható legyen.
Nem lesz fáklyásmenet
Ha sikerül megfékezni az adósságválságnak ezt az akut szakaszát, akkor sem könnyebbülhetünk meg. A világra talán recesszió vár, de ha az nem is, elhúzódó – akár hosszú évekig is eltartó – gazdasági pangás, tartósan magas munkanélküliség is jöhet, az adósságleépítés kínkeserveivel. Ez folyamatos piaci, politikai és társadalmi feszültséggel jár, amibe még mindig többször beleremeghet Európa.
A válság mostani szakaszának túlélése még mindig nem garancia arra, hogy az eurózóna egyben marad. Ugyanis ahhoz nem elég rövid távon elhárítani az államcsőd veszélyét, hanem fel kell állítani a további túlköltekezést megakadályozó intézményeket, és biztosítani kell egy olyan rendszer működését, ahol lehetőség van a tagországok konvergenciájára. Ehhez viszont a gazdaságpolitikai integráció olyan mértékű elmélyülése szükséges – kvantumugrás, Trichet után –, ami évtizedekig eltarthat. Nem lesz vidám, de unatkozni sem fogunk. (a portfolio.hu nyomán)
