Míg tart e világ heve,
örvendjen, ki őáltala
lőn Urunk örököse,
s érdeméből nyeri vala,
hogy a mennynek részese.
Magasztos szép fiat nemzett
Géza, szent fejedelem,
kit a méhben már megszentelt
az isteni kegyelem:
Krisztus első vértanúja,
István adott jóslatot
születése előtt róla,
hát István nevet kapott.
Magát Istennek ajánlta
tüstént, már mint gyermeket,
a szemérem rovására
semmit el nem követett.


Az ifjúkor küszöbére
érkezett szeplőtelen,
majd a férfikorba lépve
nagy s dicső lett hirtelen.
Terjedt híre szerteszéjjel,
nyert zengő dicséretet:
harcban sosem érte szégyen,
vitézül vezérkedett.
És míg harcolt e világban,
jól szolgálta Istenét,
mert a jótettek sorában
lelte legfőbb örömét.


Megváltóját szívből hitte,
jelzi sok cselekedet:
a kötelesség vezette
mindünkért s minden felett.
Király volt s hit apostola:
így rótt kétszeres adót;
mindig teste-lelke ura
s nem kényeztetője volt.
Mindig Uráért buzogva
fakadtak jótettei,
gyönyörű volt szál-alakja,
még szebbek erényei.


Szent király volt nemes ágból,
de a hite nemesebb,
mindehhez a remény járult,
és az erős szeretet.
Mikor véget ért a pálya,
minden földit megvetett,
Jézus Krisztusnak ajánlta
lelkét, a szépségeset.
Immár felvitték a mennybe
az angyali csapatok,
boldogok közt mindörökre
fénylőn uralkodni fog.
Holt királyukért könnyeznek
jámbor szívű magyarok,
új társuknak örvendeznek
a mennyei angyalok.

(1280–1290 között)