Deák M. Ria textíliái és Deák Barna grafikái az elmúlt években készültek, tehát nem retrospektív, visszatekintő, összegező kiállítást látunk a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő-képtárban – noha ez is egyre esedékesebb lenne, hiszen több mint négy évtized művei várják a szembesítést – hanem két, eszközeit fölényesen birtokló, jellegzetes technikáikat uraló művész műhelyébe tekinthetünk be.
Deák M. Ria textíliái – a művésznő, amikor a kiállítás megnyitóján műhelytitkokról faggattuk, egyetlen bűvös szót mondott: horgolótű – változatos képet mutatnak, a horgolmányok, hogy maradjunk akkor ennél, színesek és fehérek, időnként vitathatatlan plasztikai hatást keltenek, például az emlékezetes Lélekkapunál, mely a kiállítás egyik legfelkavaróbb, elgondolkodtató munkája, de a földre helyezett keresztvariációknál is. Más textíliái, különösen a színes Baglyok, a Tágra nyílt szemek, vagy az Organikus formák régebbi munkáit variálják, dacosan vonzón, felejthetetlenül. A bagoly Deák M. Ria kedvence, az elmúlt évtizedekben számtalan bagolyvariációja készült. A baglyok szemei mintegy belénk hatolnak, átvilágítanak, kutatnak bennünk, önvizsgálódásra késztetnek. Az önismeretre, az önvizsgálatra való törekvés – megszólítani a nézőt, bevonni a művek zárt, mágikus, varázslatos világába – jellemző Deák M. Ria most kiállított munkái egy részére. Különösen áll ez a már említett "horgolt szoborra", a lélekkapura, ez egy fehér kapu, rajta "átmenve" mindenki szembesülhet önmagával, elképzeléseivel, álmaival, törekvéseivel. Ez a felejthetetlen mű határozott önvizsgálatra kötelez. S ez a szándék már az induló Deák M. Riától sem volt idegen. A megnyitón szó esett a hetvenes évek elején a Deák házaspár és Kiss Béla által alapított Grup 3 tevékenységéről is, amely igen fontos szerepet töltött be Sepsiszentgyörgy megírásra váró művészeti életében. Három olyan művész jelentkezett akkor új időknek új műveivel, aki igenis, meg akarja szólítani, befolyásolni akarja a nézőt, mivel tudja, a művészet soha nem elszigetelt jelenség, nem légüres térben keletkezik (egyáltalán, honnan elefántcsont a "toronyhoz?"), hatni akar, az elidegenedés a környezet pusztításai, a lélek rombolása, a közöny ellen tiltakozik, egy élhetőbb világért száll síkra.
Ha Deák M. Ria kedvence a bagoly, úgy Deák Barna festményein és grafikáin – számtalan itt kiállított művén is – a ló jelenik meg. A ló alakja, története, metafizikája, dinamikus mozgása lenyűgözi a művészt, egyszerűen nem tud betelni a lovakkal. (Lovakat ábrázoló festményeiből és grafikáiból minden bizonnyal egy külön kiállítást is lehetne rendezni, nem is volna érdektelen vizsgálni, az évtizedek fényében hogyan alakultak Deák Barna elképzelései a lovakról...) Az itt kiállított Deák-grafikák ún. drótnyomatok. A művész néhány éve talált egy rostát, ez kezdte foglalkoztatni, így született első ilyen technikával készülő műve, a felkavaró Szent László.
A drót keménysége, sprődsége éles ellentétben áll a papír engedékenységével, lágyságával. S ez a hatás szempontjából sem érdektelen. Deák Barna egyik régebbi, engem sokat foglalkoztató műve egy folyamatot ábrázol, egy történetet, az élőlánccal ironikusan szembe szegezve a halálláncot (vagy haláltáncot) jeleníti meg, a nagy hal megeszi a kisebbet, a kisebbik a még kisebbet és így tovább. Nincs megállás. Az itt kiállított grafikák egy része ennek a folyamatnak az egyes állomásait jeleníti meg, rendkívüliek a ragadozó madarakról készülő drótnyomatok, a villogó csőrök és szemek. Deák Barna – akárcsak felesége – évtizedekig dolgozott a színháznál, díszlet- vagy jelmeztervezőként, így aztán egyáltalán nem idegen tőle az azonnali hatásra való törekvés. Befolyásolni, aktivizálni akarja nézőjét, s teszi ezt minden erőlködés nélkül, a lehető legtermészetesebben.
Ez a kiállítás tehát két, a világra érzékeny membránként reagáló művész nem túlságosan derűs elképzeléseit, sokszor kemény ítéletét is mutatja a mai világállapotról. Párbeszédet kezdeményezve önvizsgálatra köteleznek, senki nem maradhat közömbös, s fel kell tennie önmagának a kikerülhetetlen kérdést, milyen is ama világ, amelyben élünk?