A kisiskolások szülei meghatódva figyelik gyerekeik csetlését-botlását, felidézve egykori élményeiket, és úgy csüngnek a másik szülő, a sorstárs szaván, mint gyerekük a tanító néni mosolyán.
A tanítók, tanárok újra lelkesen fogadják kis csapatukat, rácsodálkoznak a rövid idő alatt gyerekből csaknem felnőtté vált tanítványra, és felvázolják előttük az újabb kihívásokat, újabb lehetőségeket.
A sikertelen érettségik, a szűkös pénzügyi források, megnyirbált jogok és fizetések sok mindent megkérdőjeleznek, főleg azt, hogy mennyire fontos a tanügy mindazoknak, akik minket vezetnek, de azt nem, hogy iskolára mindig szükség van. Az öreg alma materek falai már sok mindenről tanúskodhatnak, láttak háborútól megrombolt, düledező falak közt megbújó, tudásra szomjazó diákot és utolsó mohikánként kitartó tanítót, hallottak győztes pionírindulót, tudják, mi az, hogy a falnak is füle van, de állnak még.
Idegen város idegen állomásán üldögélek a csatlakozásra várva, elmerülve gondolataimban. Egyszer csak arra figyelek fel, hogy egyenruhás rendőr nézeget gyakran felém. Első reakcióként körbenézek, nem ültem-e rossz helyre, rendben-e a jegyem, amikor mosolyogva megszólal: Nem tetszik rám emlékezni? Ebből az osztályból vagyok... – és sorolja az osztálytársak, a volt tanárok neveit, az enyémre is emlékszik. Ami megragad viszont, hogy hálás azért, amit az iskolában kapott, még így utólag a megérdemelt szidásért is.
Mosolyogva hallgatom a feltörő emlékek áradatát, és lelkesedését látva, kissé megilletődöm, magam sem tudva, min. Talán azon, hogy van még tanári megbecsülés, van még hálás diák, van, aki nemcsak a tantárgyat látta, szerette vagy nem szerette, hanem a törődést, a szüntelen biztatást, az emberséget is meglátta és megőrizte emlékezetében.
Tanár, diák, szülő közös összefogásban jó cél érdekében köt évente szövetséget, és "bár zord a harc, megéri a világ"... amíg van út lélektől lélekig.