Izzott a levegő köröttünk, vad szenvedéllyel tomboltál, majdhogy széthasítottál. Melletted nem volt helye az unalomnak, megfűszerezted a monoton időt egy kis kacajjal, csevejjel, bódító dallamokkal és tánccal. Sok-sok tánccal, forgással, örvénnyel. Örvénylő csillagokkal az éjszakai langyos vízben, majd egy-két véletlenül feltűnő hullócsillaggal. Harsogó zene, mámor, élveztük a ritmust, hogy másnap reggel kimerültségtől remegő kezünkkel töröljük ki a csipát szemünkből, mely sosem szűnt ragyogni, amikor együtt voltunk. Még akkor is fény pislogott benne, amikor villámokat szórtál mérgedben, s könnyeiddel elárasztottál. Borús napokon csak megpihent a remény és a jókedv, hogy később újult erővel égjen. Lobogott, lángolt a nagy tűz, bevilágított a megpendülő gitárhúrok mögé, és megvillantotta a daltól zengő ajkak mögött rejlő fogsorokat. Majd elgyengült, elcsitult, nem lobbant fel többé. Kotortuk a parazsat, összébb húzódtunk, és éreztük, mindjárt vége. Gyönyörit­tasan rajzoltuk arcképünket a fekete hamuba. Ekkor azt mondtad: szeretsz, és én is szerettelek...
Szerettél, Nyár, s most mégis elhagysz. Örök hitvesem, így hát meg kell hogy csaljalak. Lopódzik valaki a fák alatt, és bebújik a kulcslyukakon, megtölti a levegőt, eláraszt szagával mindent. Közelít felém, és meg is kap majd, de nem feledtet téged, mégis betölti helyed. Szeretni fogom, mert ő is szeret engem, de úgy, mint téged, Nyár, édes Nyaram, őt és senki mást sohasem.
Ugron Nóri