Van abban némi tervszerűség, ahogyan a Vox Humana kamarakórus fesztiváljelenlétét szervezi. Nem is tehet mást manapság egy olyan művészeti csoport, amelynek produkciója korántsem tömegeket mozgat, sokkal inkább a kisszámú, de értő közönség – ahogy manapság nevezik – a célcsoport.
S mert a kultúra előadó(k) és közönség kölcsönös kapcsolatában él igazán, fontos az is, hogy maguk az előadók is nyerjenek. Díjat és/vagy tapasztalatot. Vidékünk neves kamarakórusa így jutott el az évek során Európa majd mindenik vidékére – erről egyébként az együttes próbatermében szemléletes, zászlócskákkal teletűzdelt térkép tanúskodik –, idén a még eddig fehér foltként fellelhető Baltikum lévén a célpont. Annak is a legdélibb államocskája: Litvánia.
Amíg a busz elindulhat
Ha a Partiumtól képzeletbeli vonalat húzunk északi irányba Európa térképén, a mintegy másfél ezer kilométeres egyenes vonal vége már a balti államokba ér. Közelebb van tehát, mint nagyon sok nyugat- vagy dél-európai úti cél. Legalábbis földrajzilag, mert egyébként nem gyakori, hogy akár turistaként, akár egyéb céllal felkeressük az alig két évtizede függetlenné vált balti államokat. Pedig van olyan számítás, amely szerint a legdélebbi balti állam, Litvánia fővárosától alig néhány kilométerre fekszik Európa földrajzi központja.
A nem hivatásos együttesek számára a nemzetközi kórusfesztiválok és -versenyek rendszere többé-kevésbé egységessé vált Európában. A meghívás még csak lehetőség, hiszen egy sor művészeti, gyakorlati és pénzügyi feltételt kell teljesíteni ahhoz, hogy egy kórus részt vehessen egy fesztiválon.
A Vox Humana a tavalyi, hasonló ohridi eseményen szerzett tudomást a vilniusi Laudate Dominum Nemzetközi Kórusfesztiválról és Versenyről, s egyéb meghívások, lehetőségek közül ez mutatkozott a legmegfelelőbbnek. Az előkészületek ilyenkor több hónapot vesznek igénybe, a verseny- és koncertrepertoár kialakításán túl (a versenyre általában kötelező művet-műveket is kell vinni), az anyagi és szervezési ügyek egész sorát kell "lezongorázni" addig, amíg az autóbusz elindulhat. A kulturális menedzser szakma fejlődése ugyan már lehetővé tehetné, hogy az együttesek szakemberre bízzák az ilyen jellegű munkát, de a szűkös források miatt egyelőre a "magad, Uram" módszere érvényesül, az együttes önkéntesei vállalják a szervezést.
Vasárnap este a Láncos Templomban
Ezúttal a turné első állomása Szatmárnémeti, ahol személyes ismeretség révén dr. Puskás Csaba helyi orvos a Láncos Templomban szervezett koncertlehetőséget. Abban a mintegy háromezres református gyülekezetben, amely több száz éve meghatározó a szatmárnémeti magyarság számára. A vasárnapi istentisztelettel egybekötött koncert is ezt a hangulatot árasztotta, Korda Zoltán helyi lelkész köszönő szavai pedig újólag megerősítettek abban, hogy mennyire fontos a székelyföldi és a partiumi magyarok közötti kapcsolatok ápolása. S mi lenne erre jobb eszköz, mint a kultúra, a Kodály országában – hál’ Istennek – még mindig népszerű kórusművészet. Ez sugárzott felénk a hangversenyen részt vevő nagyszámú közönségből, na meg az elismerő szavakból, amelyek a koncertet követő vendégség alatt is elhangzottak.
Szatmárnémeti egyébként meglepett, régi, patinás, nagypolgári életre valló épületei meglehetősen lerobbantak, a szintén jómódra valló lakóépületeken pedig nem ritka az Eladó (azaz De vânzare) felirat.
Krakkó, via Kassa
Magyarország északkeleti csücskén átutazni látszólag gyors feladat, ám az elréhető útvonalak nem ezt segítik elő, így jól benne vagyunk a délutánban, mire Kassára érkezünk. Felvidék egykori magyar központja ma a második legnagyobb szlovák(iai) város. Közel negyedmilliós lakosságából ugyanis a magyarok aránya ma már nem éri el a négy (!) százalékot, s ha nem lenne az óváros képét uraló, Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére felszentelt dóm a Rákóczi-kriptával, a rodostói ház hasonmása, s az óváros 19. századi épületegyüttesének hangulata, alig emlékeztetne valami arra, hogy a város évszázadokon át a magyar királyság meghatározó települése volt. Talán ennek is betudható, hogy a fenséges fejedelem és több neves magyar történelmi személyiség szarkofágja mellett (amelyet tört magyarsággal, de annál melegebb szívvel mutatott be a templomgondnok) másképpen dobban a szív. Főleg, ha himnuszaink hangjai is felcsendülnek az ajkakról...
Innen már csak egy ugrás Lengyelország, Bem tábornok szülővárosába mégis csak estére érkezünk. A központ tipikus lengyel kisvárosé, vörös téglaépületekkel, templomokkal, hangulatos terekkel, számunkra mégis a legfontosabb a mauzóleum, ahol a muzulmán hitre tért tábornok szarkofágját egy tó közepén helyezték el, több méterrel a (katolikus) anyaföld felett.
Krakkó igazi nagyváros, Lengyelország harmadik legnagyobb települése, óvárosát, történelmi emlékeit bármelyik európai társa megirigyelhetné. A Vox Humana járt már a lengyel királyok városában, ezúttal központ közeli szállásunk azt is lehetővé tette, hogy a nap különböző szakaszaiban szippantsunk bele sajátos hangulatába. A Wawel-kastély, az egyedi hangulatú központ nevezetes kereskedelmi és kultikus épületeivel, a zsidó negyed, a Visztula-part – csak néhány hely, amelyet sikerült meglátogatnunk.
S ha már Krakkó, akkor nem hagyhatjuk ki Wieliczkát, turisztikai és történelmi látványossággá nemesedett hatalmas, egyedi sóbányájával (Báthory István vagy Szent Kinga révén itt is a magyar történelem emlékei köszöntenek), és természetesen a rögtönzött koncert sem maradhat el a minden-sóból-készült hatalmas föld alatti kápolnában. És ha Krakkó, nem maradhat el a huszadik század borzalomtörténetének egyik szimbóluma, Auschwitz–Birkenau. Előbbi barakjaiban általános és nemzeti kiállítóterek emlékeztetnek az áldozatokra (különösen erős, nyomasztó hatású a magyar "pavilon"), a másikban, a halálvonatokat fogadó szimbólumépület mögötti hatalmas területen álló, jobbára épületmaradványok sokasága a genocídium normális emberi ésszel felfoghatatlan léptékét érzékelteti.
Lengyel–litván együttélés
Igazán az érzékeli Lengyelország földrajzi nagyságát, aki egy nap alatt kívánja átutazni. Hiszen még úgy is munkaidőnyit emészt fel az utazás, ha északi irányban mintegy kétharmad országnyi távolságot akarunk megtenni. Nevezetesen Bialistokig, eddig a számunkra ismeretlen, ám csaknem két brassónyi lakossággal rendelkező észak-lengyel városig, ahol szállást sikerült szerezni. S ha Lengyelországra a hatalmas szabad területek, alacsony dombhátak között megbúvó tanyák jellemzőek, a szállásadó város terei – mintha ezt kívánnák erősíteni – tágasak, még a lakosság nagy részének otthont adó tömbháznegyedek is akárha ligetbe költöztek volna. Az orvosi egyetem pedig – amelynek bentlakásában megszálltunk – egykori főúri kastélyban működik, s a bécsi udvarok hangulatát idéző, éjjel is látogatható park övezi.
A kellemes lengyelországi tartózkodást ugyan némileg beárnyékolta egy útadó-história (tetemes büntetést róttak ki egy frissen bevezetett sarc ki nem fizetése miatt), ám az alföldi tájat idéző, sok tóval és vizes-lápos területtel tarkított dél-litván vidék ismét elbűvölt. A valamikori lengyel–litván unió ugyanis, amikor a kis balti állam mai fővárosa még lengyel többségű volt, itt hagyta bélyegét. Mint ahogy itt hagyta – úgy látszik, egyelőre kikerülhetetlenül – "szagát" a szovjet megszállás.
Vilnius, a magához térő főváros
Vilnius valamivel több mint félmillió lakosával tipikusan kis ország fővárosa. Ráadásul olyan kis országé, amely alig húsz esztendeje élheti meg függetlenségét. A kissé eklektikus, felújítás alatt álló épületek, templomok ugyan jelzik a valamikori gazdagságot, de azt is, hogy hosszú még az út a múlt levetkőzéséig. Számottevő még a lengyel és az orosz lakosság (több mint harmada nem litván), de igazán nyomasztó a szovjet iga árnyéka. Az óváros hatalmas, jobbára késő reneszánsz homlokzatú templomait (legtöbb katolikus) igyekeztek felújítani, de sok még a romos épület. A teret meghatározó Szent Stanislaus-katedrális (annyi építészeti stílusjegy ötvözetéből készült, hogy gyakorlatilag stílustalan), az ide vezető Gedeminas sugárút viszont már igazi főváros jelleget kölcsönöz Vilniusnak.
A litván vidéki életet két kisvárosban tapasztalhattuk: Kaunas és Trakai turisztikai szempontból fontos központ. Előbbi jellegzetes, egyszintes épületekkel övezett központja révén (igaz, itt is szinte kiáltanak a felújításért a műemlék együttesek), utóbbi a stratégiailag egykor fontos, tavakkal övezett szigetre és félszigetre épült váregyüttese miatt keresett (itt a várat ugyan puccba vágták, de a történészek a hajukat tépik, ha az eredeti műemlék együttesre gondolnak). Trakai hangulatát az alig pár ezer főre tehető karait vallási közösség sajátos, faházikós építészete adja, az ószövetség követői talán a mi székely szombatistáinkhoz hasonlóan élik meg hitüket. A kisvárosban tartotta a Vox Humana a fesztiválon szintén részt vevő lengyel kórussal együtt versenyen kívüli koncertjét.
Verseny
A versenyt a vilniusi művészeti egyetem fiatal, lelkes tanárai szervezték, akik a rendezvény második kiírása miatt is friss szervezőknek számítanak. Egyházzenei jellege ellenére a főiskola díszterme adott otthont a megmérettetésnek, széles körű népszerűsítése elmaradt, ennél fogva a közönség is elsősorban az éppen nem éneklő kórustagokból tevődött össze. A tizenegy együttes többsége a volt Szovjetunióhoz tartozó országokból érkezett (Moldova, Lettország, Litvánia, Oroszország, Ukrajna), de volt lengyel, svéd, magyar kórus (ebből éppen három, ha a Vox Humanát is ide számítjuk). A zsűri ennek megfelelően – mint a díjkiosztáson kiderült – az úgynevezett orosz iskola stílusában éneklő kórusokat részesítette elismerésben (az értékelés nem az Európában megszokott, egységes pontozásos rendszer alapján történt). Továbbá jellemző volt, hogy az együttesek többsége modern, huszadik századi repertoárral versenyzett, sokszor dramatizált változatban, mozgással, színházi elemekkel fűszerezték az előadást, a klasszikus zeneirodalom darabjai szinte kizárólag a magyar kórusok versenylistájára volt jellemző. Ebben a helyosztó megmérettetésben a Vox Humana negyedik díjat kapott.
