Hogy a dél-tiroliak bő fél évszázad alatt elevickélhettek a jelenlegi, irigylésre méltó állapotukig, arról több tényező is "tehet". Például a második világháború után kialakult különleges erkölcsiség, az a kínos igyekezet, amellyel a szereplők a nagy világégés rengeteg áldozatát lehetőleg egyetlen újabbal sem kívánták súlyosbítani.
A nemzetállamiság jelentőségének tudatos csökkentése még a többségiek rövid távú érdekeivel is találkozott, ezért aztán a korábbiaknál jóval kisebb közegellenállással kellett megküzdeniük azoknak, akik ezt tényleg elszántan akarták. Sőt, ebbe a sajátos erkölcsiségbe még az is belefért, hogy a magát szélsőségekre ragadtató, félterrorizmusba hajló önrendelkezési harc nem hasonlóan szélsőséges válaszokat idézett elő, sokkal inkább a helyzet alaposabb elemzését.
A székelyföldi autonómia létjogosultságának bizonyítását szolgáló példák közül az egyik legveretesebb, a dél-tiroli emlegetésekor ugyanis nem árt szólni arról, hogy éppen ötven éve került sor arra az összehangolt terrorakcióra, amely néhány kanyar és világszervezeti "rábeszélés" után végül elvezetett a terület autonómiájához. Az esetet nem követendő példaként tartom fontosnak felemlíteni, mindössze azon nézetek árnyalásaként, miszerint a mai – gazdaságilag irigylésre méltó – állapot csak részben alapszik a konszenzus idealizmusán.
A példa körülhordozásának minapi sepsiszentgyörgyi állomásán az előadók jószerint meg sem említették: Bozenben ma sem ritka, hogy olaszok náciznak, németek pedig fasisztáznak. Mert az autonómia önállóságot és gazdasági fejlődést hozott, de megbékélést nem igazán. A tartomány székhelyén már az olaszok vannak többségben, a köztereket pedig a német ajkú tiroliak még mindig nem szerezték vissza teljesen.
A mi helyzetünkre leginkább ráhúzható analógia pedig alig terjed tovább, mint hogy íme, meg lehet csinálni. Ideális esetben természetesen a többségiekkel való párbeszéd és megegyezés alapján. Ahhoz azonban más eszközök is szükségesek, mint egy sepsiszentgyörgyi helyszínen tartott előadás. Legalább párhuzamosan mihamarabb el kellene indítani azt a menetrendszerű járatot is, amely autóbusznyi többségi újságírót, véleményformálót szállít a Süd-Tirol–Alto Adigéba. A kétnyelvűség haszna, elkerülhetetlensége, emberi agyakat nyitogató voltának tudatosítása érdekében.
Mert ha valamit, akkor az előadások során megfogalmazott tudatfejlődési fázisokat mi sem tudjuk megkerülni. Ezek szerint az első: "Tessék olaszul/románul beszélni, ha itt élnek." A második: "Micsoda megkülönböztetés, hogy akaratom ellenére meg kell tanulnom németül/magyarul, ha érvényesülni akarok." A harmadik pedig: "Megtanulok németül/magyarul, hogy jobban megérthessem a mellettem élőt."
Ez az az állomás, amelyet egyelőre tényleg csak irigyelhetünk.
