Az időt csak valamihez viszonyítva érzékeljük igazán, így számunkra relatív. Min­denki ismeri a pihenőszabadság, a vakáció, a boldog percek gyors múlását, a szomorkás, nosztalgikus hangulatot, mely megmarad, miután ezek elteltek. Azt is tudjuk, hogy a várakozás napjai, órái, sokszor akár percei milyen lassan telnek, egy unalmas, rutinos munkanap, értekezlet, vizsgaidőszak szinte leláncolja az idő kerekét. A valóságban – már amennyire érzékelni tudjuk igazán a valóságot, vagy nevezhetjük valóságnak azt, amit annak vélünk – az idő abszolút fogalom, egyformán telik bárhol, bármikor.
A földi történések sokszor fittyet hánynak az általunk alappillérként felállított törvényeknek, szabályoknak, csak utólag magyarázzuk meg őket, és sok kudarc után vizsgáljuk felül érvényességüket. Jó példa erre az einsteini relativitáselmélet. Ennek egyik következménye az idősíkok közti átjárhatóság, mely egyre inkább foglalkoztatja a tudósvilágot, és amely a jövőben megvalósíthatónak tűnik. Ebben az esetben vissza tudnánk menni a múltba és előre a jövőbe.
Bár még nem tart ott a tudomány, hogy előre vagy vissza röpítsen, ráhangolódhatunk az időutazásra akkor is, ha figyelmesen szétnézünk a világban. Elég, ha az Amazonas ős­erdejében élő törzsekre gondolunk – még most is fedeznek fel közülük néhányat –, akik úgy élnek, mint akár több ezer évvel ezelőtt is az emberek.
Elkalandozhatunk Dubai különleges világába, ahol majdnem minden mesterségesen létrehozott: a pálmaligetek, a szökőkutak, fürdőmedencék vagy az önmaguk tengelye körül lassan csavarodó, egyelőre még tervezett toronyépületek, melyek egyformán juttatnak napot és árnyékot minden ott lakónak. Ez a kép a jövőt vetíti előre – vagy hozza közel hozzánk.
Ugyanezt a hatást élhetjük át egy könyv elolvasásakor vagy egy számítógépes játékot játszva.
Múlt és jövő összesűrűsödik a jelenben, csak látni kell tudni, és megélni mindezt úgy, hogy felismerjük közben a jelen pillanat értékét.