Két kard egy hüvelyben: lehetett-e ebből egyéb háborúságnál?
E zerhatszázkilencven táján bizonyos Binder Pál volt a polgárok bírója.
Alkalmasabb embert nemigen tehettek volna fejükké cívis uraim. Binder Pál szalmájában is derék ember volt, magas, testes; merő-járású, szép piros férfiú; ugyancsak megtelt vele a szem, amint zsinóros zöld mentéjében, kordován csizmájában, ezüstgombú nádbotjával végigevezett a nagyutcán. Hát amikor gyönyörű leányát, Ágnes kisasszonyt is karján vezette? Öröm volt rájuk nézni!
De Binder Pálnak nemcsak méltó külseje, hanem egyéb talentumai is voltak a hivatalhoz...
A felyűlmondott időtájban a török uralomnak a gyökere is veszni indult Erdély földjén. Csalán helyett tövis!... A török szultán helyett a német császár kezdett törvényt tenni Erdélynek. A Székelyföldre császári zsoldosok szálltak, a főtisztségekbe a császár hívei ültek.
Binder Pál szüretje! Atyja után szász-eredet lévén, értett a németek nyelvén, barátságot tudott tartani officérekkel, kommendánsokkal, s így nagyon sok terhet leszedegetett a cívisek nyakáról (a maga nyereségeiről nem is szólván).
– Jó világ ez, higgyék meg kigyelmetek, csak érteni kell a hímét! – mondogatta a cíviseknek. Békén fogunk élni a német császár oltalma alatt: gyűjthetünk, gyarapodhatunk...
Egyszer egy nagy tervvel állott a polgári rend elé. Az Olton malmot kellene építeni s annak erejét különbnél különb mesterségekre fölhasználni. Rengeteg jövedelmet hajtana egy sokkerekű malom, telnék belőle császár adójára, papok kepéjére, iskola táplálására.
Cíves uraim nem idegenkedtek a bíró tervétől. Még Csiszár Mihálynak, az ötvösnek is kedve volt hozzá, pedig ő ritkán voksolt a bíró indítványára. No azért most is volt némi külön szava az ügyhöz.
– Azt gondolom – mondotta –, hogy ilyen költséges nagy művet csak egész városul tudunk megteremteni, tehát a székely vitézlő rendet is bele kell vonnunk...
B inder Pál gúnyosan legyintett.
– Hazabeszél Ötvös uram, az atyjafiai javára! (Csiszár Mihály a vitézlő rendből eredt.) Azt a viszálykodó, erőszakos népet ölünkbe ültetni? Isten őrizz – örökké zavarnák köztünk a jó egyetértést! A malmot csak mi, kebeles polgárok fogjuk fölépíteni, vagy így lesz, vagy sehogy sem lesz...
Dejszen, amit Binder Pál egyszer a fejébe vett! Nincs az ellen se bévevő, se rákenő orvosság!
No, a vitézlő rendnek éppen nem fájt, hogy a bíró nem vette be őket a malom dolgába. Hadnagyuk, nemes Kele György, váltig dohogta nekik bor pohara mellett:
– Bolond fut oda, ahol fizetni kell. Majd meglátjuk, mit nyernek a vámon cívis uraim...
A bíró pedig építtetni kezdte a malmot. Faragó malommesterek, gátkötő cigányok, pallérok, kovácsok, zsindelyezők éjjel-nappal szorgoskodtak a munkán. Itt is, ott is Binder Pál nevezetes nádbotjával...
Esztendő sem telt bele, s készen volt a nagyszerű alkotmány. Egy napon a bíró kivezette a cíviseket az Olthoz, s megengedte a malom összes zsilipjét. Itt lisztet őrölt négy malomkő, ott nagy tőkefákat szeltek a fűrészek, amott meg olajütő, posztóványoló botok dübörögtek a vállukban. Triumfáló muzsika a polgári rend dicsőségére...
Binder Pál diadallal tért meg aznap otthonába. Megölelte Ágnes leányzót, és érzékenyen mondotta:
– Életemnek legszebb napja ez, leányom! Még csak az a nap lesz szebb, amikor tégedet a te szíved és a magam tetszése szerint férjhez bocsáthatlak.
– Mikor lesz az, édesapám? – pillantott fel hamisan Ágnes leányzó.
– No, nem fog sokáig késni! Egy napon majdcsak beállít a császári ármádia valamelyik csinos, előkelő tisztje, s a kezedért fog könyörögni.
ll.
Hát a székely vitézlő rend? Biz arra mind gonoszabban nehezedett a németvilág. A fegyvert immár a császári zsoldosok viselték: odavolt a vitézi becsület! A székely nemesi szabadság is napról napra romladozott. A császáriak pénzzel, gabonával sarcoltatták, postálkodásra hajtották, kvártélyozással emésztették, gúnnyal, megalázással keserítették őket. Fogyni, gyérülni kezdtek, mint az osztályra vetett erdő...
Utólag persze nagyon sajnálták, hogy kimaradtak a malom dolgából. Rengeteg haszontól estek el!...
De hát mire lehet menni bölcs vezetők, bátor szószólók nélkül? Kele Györggyel, ezzel a régimódi, tudatlan hadnaggyal, ugyan semmire sem!
Sóhajtottak, morgolódtak egymás közt a szentgyörgyi vitézek. Új hadnaggyal kell szerencsét próbálni!...
Nem magától indult meg az a gondolat vitézek elméjében. Már tudtak is valakit, akit örömest tiszteltek volna hadnagyokul.
Beke János volt ez, egy fiatal szentgyörgyi nemes.
Hogy mi ajánlta Beke Jánost ilyen fiatalon tisztségre? Noshát, főként azt tekintették a vitézek, hogy mostanában tért haza Enyedről, a kollégium legfelsőbb classisának tudományával bőven megrakodva. Ez aztán el tudna igazodni az újmódi világ síkos ösvényein, gonosz átalútjain!...
Sok kérés, törekvés után Sepsiszék székely kapitánya Kele György helyébe hadnagyságra emelte Beke Jánost.
No, majd meglátjuk, mihez fog a fiatal ember!
H át az bizony mindjárt keményen megfogta a székely vitézek kötetlen zaboláját. Lajstromba vette őket, elosztotta adóikat, városi terheiket, egyházi tartozásaikat. S rászorította őket, hogy minden kötelezettségüknek pontosan eleget tegyenek, igen jól tudván, hogy azzal kezdődik a becsület. De másként is becsületre tanította őket. A kocsmákról kardjával űzte ki a korhelyeket, maga ültette le az izgágákat és patvarkodókat.
Rezgelődtek, zúgtak a vitézek az újítások miatt, de már szájukban volt a fék. No, rendre megbékültek a hasznáért. Mert a fiatal hadnagy immár a kancelláriákon, ítélőszékeken, katonai kommandókon is szorgalmasan és nagybátran forgolódott a vitézlő rend oltalmazásában... De ami legjobban tetszett a székely vitézeknek: hadnagyuk a város és az ecclésia gyűlésein is emberül megállotta helyét. Még a városbírónak is olyan kemény galuskákat adott be egy-egy szólásával, hogy a nagyember ugyancsak kapkodott a levegő után, amíg lenyelhette.
Hanem meg kell adni, hogy gyarló állhatatlan szerzet az ember! Mert az csak a napnál világosabb, hogy Beke hadnagy minden lépésével a polgári rend ártalmára törekszik, s mégis – íme! – napról napra többen hódolnak hozzája a cívisek közül. Binder uram már nem mehetett családjával olyan vendégségbe, ahol a hadnagy is ott ne lett volna a meghívottak között. S hogy kényeztették, ünnepelték a tejfölösszájút!
S ha csak ennyiből telt volna! De mi történt egy napon? Csiszár Mihály ötvösmester felállott a városgyűlésén, s hosszú dicsérő beszédet mondott a Beke János tisztségéről és a vitézlő rend szép előrehaladásáról.
– Tanácsolom – lyukadt ki végül –, hogy osszuk meg velük malmunkat, törlesszük közösen a jövedelemből terheinket. Forrjunk össze végre egész városul...
A bíró nyakán kidagadtak az erek az indulattól.
– Micsoda megkergült beszéd ez? Kész terített asztalhoz ültessük őket?
– Megtaláljuk a megegyezés módját, bíró uram...
– Úgy látszik, nem az kopogtat, aki be akar lépni – nézett gúnyosan a hadnagyra Binder Pál.
Beke hadnagy nem haragudott meg. Nyugodtan emelkedett szólásra.
– Szépen megköszönöm ötvös uram keresztényi jóakaratát s a többiekét is, akik vele egyetértenek, de ki kell jelentenem, hogy mi, vitézlő rend, nem kívánunk osztozni cívis uraimmal a malom hasznából. Nem kívánunk pedig azért, mert magunk is hamar időn belől malmot fogunk építeni, mégpedig – reméljük Isten után – hasznosabbat és tökéletesebbet, mint cívis uraimé.
Mintha tüzes petárda robbant volna föl!
– Hogyan? Új malmot építenek?... Tökéletesebbet a miénknél?... – riadoztak egymás szemébe a cívisek.
Beke hadnagy a nagy zajban elvonult a gyűlésből, s jó ideig a piacsoron sem mutatkozott. Pedig a cívis atyafiak ugyancsak szerették volna kivallatni a malom terve felől. Céhgyűlésén, cínteremben, bor pohara mellett mind csak arról beszéltek: a vitézlő rend malmáról. Mindenki talált ki valami szépet és ékeset a képzeletbeli malomról. Bizonyosan sótörő mestersége is lészen, amiről sajnos – bíró uram (sok egyéb közt) megfeledkezett. Dejszen megcsinálja ez az ördöngös hadnagy!...
A hadnagy dicsősége napról napra növekedett, a bíróé napról napra homályosodott, Binder Pál érezte a szelek fordulását. Már nem pihen rajta olyan tisztelettel a cívisek szeme, a köszönésük is meghidegedett...
Emésztődött titkon a bíró – gyűlölte a hadnagyot!...
Voltak azonban, kik komolyabban latolgatták a vitézlő rend malmának az ügyét.
E zek egyszer az ötvös vezetése alatt a városházán megkörnyékezték Binder Pált.
– Bíró uram, meg kell előzni a bajt, közre kell bocsátani a malmot, mert a hadnagy olyan művet csinálhat, amivel mi nem tudunk majd concurrálni.
– Eh, mit riadozik kigyelmetek attól a hitvány hadnagytól? – legyintett a bíró. – Ugyan mire tudnak menni ezek a híres vitézek? Verekedni tudnak, de valamit jó renddel megcsinálni...
– Hát, ami a hadnagyot illeti... nem mindenkinek van olyan rossz véleménye róla, bíró uram – vetette ellen az ötvös.
– Tudom, az én irigyeim, az ő barátai...
– No és Ágnes húgunk?... Az csak nem irigye bíró uramnak, s a szíve mégis teljességgel Beke hadnaggyal van...
A bíró megtántorodott.
– Mit kárhoztok, emberek? – kiáltott föl rémülten. – Az én leányom szíve a hadnaggyal?...
– Bizony, nincs különben!... mosolyogtak gúnyosan a deputáció tagjai. – A pap házán gólyafészek... Az egész város tud róla...
– Gonosz leány, alattomos kígyó... apád ellenségével cimborálni!... Megállj, majd eszedhez térítlek!... hörögte Binder Pál, s ezüstgombú botjával kirohant a tanácsházból.
(folytatjuk)