Akkor Piactérnek nevezték, évente négyszer országos vásárt tarottak itt, hétfőnként hetivásárt. Most fák, meg bokrok, fű és sok virág, szép valóban, igazán megfesteni való, csupa élet, csupa szín, micsoda munka lehetne. Tekintete odébb siklik, a Városháza homlokzatán óriásplakát, színházi előadást hirdető, Bánk bán, képzeletben vázolja is már a díszletet, és függönyt is festene újat, a régi már rongyos lehet a sok használattól, hiszen tudja: sűrű itt a színházi élet. A sarkon túl a Bérház csak profilból látszott még nemrég is, most szemben egy számára ismeretlen épület csillogó homlokzatáról teljes látképe tárul elé, s milyen érdekes: ha kicsit arrébb mozdítja fejét, belát a Kossuth Lajos térből a Libócba nyíló utcába, még a Hungária Szálló is tükröződik, de azt inkább nem nézi, látványa lehangoló. Ha meg arasznyit lehajol, az épületek teteje, s fölötte a felhőtlen ég, micsoda kékség, ezt kikeverni, vászonra vinni, micsoda munka lehetne. Izeg-mozog még, a napfény zavarja szemét, a beteget, azért csak belenéz a hatalmas tükörbe, kíváncsi, mi lehet a Bazártól balra. Égbe nyúló torony, Münchenben sincs hozzá hasonlatos, de minő stílus: ismétlődő geometriai formák, semmi dísz, semmi párkány, ronda nagy fal, mit semmi minta nem tagol, s ha jobban megnézi, csupa rom, apokaliptikus kép, hát ez nem ecsetjére való. A Bazár, az legalább a régi maradt, karnyújtásnyira tőle ott az ablak felső ívében a jól ismert Mérlegház felirat. Fél fordulat jobbra, a Piactér felső felében kialakított sétányokon a gesztenyefák jócskán megnőttek, hogy egyforma magasságban visszavágva éktelenkednek, abban csak annyi a jó: látszik a Megyeháza teteje, üléstermében még bizonyára ott a Ferenc József és Erzsébet királyné általa megfestett életnagyságú képe, s szemben, a főfalon Kossuth Lajos egész alakos portréja is, hadvezérként, büszke erre a festményére, belülről melegség önti el, palettáját tartó bal keze megrezdül. Hátrafordul teljesen, s ecsetet tartó keze erőtlenül lehanyatlik. Ott Gábor Áron szobrának kellene lennie, most valami egészen más uralja a Kovács Gábor teret, virító takarásban, a szoboralakok nem jól látszanak. S mi lehet az a hatalmas épület, mely a teret bezárja, semmi emberi lépték, semmi esztétika, hát ez sem ecsetre való panoráma.
Gyárfás Jenő a fákat nézi, a bokrokat, a füvet s a sok szép virágot, ecsetet fogó keze ismét felemelkedik, a karban benne a lendület, a kézfej megfeszül, az ujjak összezárulnak a farudacskán. Ilyenné lett hát a város, melyért Budapestet s Itáliát otthagyta. Már nem az a csendes hely, talán vidéki magánynak sem a legmegfelelőbb, de most még inkább alkotásra serkentő. Ha választania lehetne: hazajönne újra.