A magyarság sokadik gyásznapja november negyedike, mintha a halottak napja egyenes folytatása lett volna, az elveszettekért lobogtak újra a gyertyák Budapesten és szerte Magyarországon. A fővárost szovjet nehéztüzérség lőtte, repülők bombázták, lánctalpas páncélosok csikorogtak újra az utcáin.
Az Ármádia visszaütött, s a végleges kivonulásra tett csalárd ígéretek ellenére lecsapott a Szabadság országára, hogy alig két évtized alatt újra rommá és siralomházzá változtassa azt. Álnok zsarnokok akaratából és nemzetáruló hazafiak segítségével.
Magyarország hiába kiáltott segítségért, segítség nem jött sehonnan, mert mindig mással volt elfoglalva ez a világ, mint a szabadságszerető magyarok segítésével. Emlékezzünk csak az egykori brit miniszterelnök szavaira, aki a cári intervencióról 1849-ben tudomást szerezvén, csak ennyit mondott: ,,végezzenek mihamarabb...!"
1956-ban is ,,gyorsan végeztek", s bár utolsó szál emberig, utolsó csepp vérig harcoltak a legelszántabb felkelők Pesten és Budán, az Ármádia ellen esélyük nem volt. Hiába tartottak még hetekig a fegyveres harcok a budai hegyekben, hiába sztrájkoltak a munkástanácsok által vezetett tömegek, a fővárost, az országot újra letiporták, s kezdődött az új Bach-korszak, ezúttal árulók rémuralma, s az az ország vérzett ki újra, mely a huszadik században már két ilyen csapáson esett át. A világ demokráciája pedig hallgatott újra, s lehet, hogy ismét elsuttogták egymás között a szemforgató hatalmasok: ,,végezzenek mihamarabb...!" Hát végeztek. Több mint kétszázezer fiatal életet veszített az ország, elesettekben, menekülőkben, kivégzettekben, bebörtönzöttekben. Túlélte mégis, abban a reményben, hogy lesz még egyszer szabad, független és szuverén Magyarország, s a Kárpát-medence magyarsága is kezet foghat a mesterségesen kreált határok felett.
S úgy tűnt, hogy az ezredforduló hajnalán el is érkezett az ideje ennek, reményeink újra szárba szökkentek, de virágba igazán nem borulhattak mégsem, mert a múlt újra és újra visszaköszön, s mintha történelmi átok ülne rajtunk, a nemzetveszejtők ismét felemelik fejüket sorainkból, s a nemzet széthúzása, torzsalkodása apasztja maradék erőinket.
Van-e még remény? Minden gyásznap tanulsága csak az lehet, hogy igenis: van reménység, lesz még e népnek-nemzetnek új magára találása, gerincegyenesítése és homloka fölemelése. Csak késő ne legyen...
