A Romániában elvégezhetetlen műtét és az azt követő utókezelés azonban hétköznapi ember számára megfizethetetlen összegbe került. Mi történik ilyenkor? A rokonság, a baráti kör minden mozdítható pénzét, kapcsolatát összeadja, közadakozásra szólító felhívások látnak napvilágot, jótékonysági rendezvényeket szerveznek – és bíznak az emberekben, no meg a csodában.
Egy gyermek halálközeli állapota mindig szívszorító. Az általános megdöbbenésen túl a mindent ígérő, de beteljesületlenséggel fenyegető élet torzója kínoz minden érző embert. Hinni akarunk abban, hogy a megható léptékű emberi összefogás eredményes lesz, a földi segítséghez Isten hozzáteszi a magáét. Közben pedig kérdések, kételyek sorjáznak bennünk. Megfelelő módon figyelünk-e, eléggé vigyázunk-e egymásra? Vajon több-e szánalmas pótcselekvésnél az imponálónak tűnő széles körű társadalmi összefogás? Gyakorló vagy leendő szülőként képesek vagyunk-e tanulni egy-egy beteg gyerek esetéből, túllépni kényelmességünkön, megnevezetlen félelmeinken, felülbírálni legyőzhetetlenségünk hencegő tévhitét? Képesek leszünk-e valaha is felnőni emberi esendőségünkhöz?
Pétert reménykedéshez juttatta az emberi segítőkészség. Német házaspár vett fel 70 000 eurós kölcsönt, hogy kifizethessék a műtét költségeit, vesztfáliai napilap, a Münsterland olvasói közel harmincezer eurót adakoztak az utókezelésre, egy münsteri orvosnő kórház közeli lakásában látja vendégül a beteget és édesanyját, hogy bejárhassanak kezelésre. Mindezt egy erdélyi fiúért, akinek létéről korábban aligha lehetett tudomásuk. Megköszönhető nekik, valamint itthoni ismerős és ismeretlen barátainak, hogy harcba szálltak érte a reménytelenséggel? Aligha. De talán nem is kell.
Most Péteren és Istenen a sor, hogy a szentgyörgyi fiú megkapja mindazt, aminek teljes jogú örököseként a világra érkezett. Egyelőre csak skype-on küldött mosolya üzenet, újjászületése mindannyiunk számára figyelmeztetés. Hogy lehet, hogy érdemes embernek lenni.