Dr. Kováts Zoltán az 1300-as évek elejére Magyarország népességét 3,0–3,2 millióra taksálja. Számításaiban figyelembe vette a besenyő, a szász, a kun és a ruszin betelepedést, de a mongoljárás pusztításait, a legyilkolt 300 000–400 000 fős veszteséget, a járványban, éhínségben elhaltak számát is.
Thuróczi János krónikájában írja: "a tatárok azután három évig maradtak Magyarországon. (...) többen pusztultak el éhínség következtében, mint ahányan azok voltak, akiket fogságba hurcoltak vagy kard által vesztek el". Györffy György túlzó megállapítása a népesség pusztulásáról nem bizonyított. Azt írja, hogy az éhínség, a járványok miatt "a magyarság pusztulása megközelítette az ötven százalékot". Veres Valér kolozsvári egyetemei tanár, demográfus Erdélyre vonatkoztatva a népességcsökkenés arányát 15, míg a magyarországit 25 százalékra teszi. E becslést elfogadhatónak tekintjük, bár a korábbi szakirodalom azt hangsúlyozza, a mongolok irgalom nélkül leölték a lakosságot, hogy ezzel is gyengítsék az ellenséget. B. Szabó János hadtörténész rámutat, a közhiedelemmel ellentétben a tatárok "sosem mészároltak le mindenkit az elfoglalt városokban". A kézművesek tízezreit telepítették le – Közép-Ázsia városaiba – a nagykán szállásai körül. A belső-ázsiai Dzsungária Bolat nevű városát említő – 1250 tájára utaló – forrás szerint itt a nagy mongoljárás utáni években már letelepítetten éltek a Magyarországról, azaz az erdélyi Gyulafehérvárról elhurcolt szász bányászok és fegyverművesek. A szerzetesek állításai szerint "Ögödej kán egyik legjobb udvari ötvöse akkoriban épp egy Gyulafehérvárról elhurcolt párizsi születésű mester volt". A tatárok az egyszerű harcosok többségét nem gyilkolták le, hanem besorozták a mongol hadseregbe.
A mongolok – az ostromgépek hiányában – a jól megerősített erődítményeket ritkán tudták elfoglalni. Erre több korabeli forrásunk is utal. Így például Rogerius, aki 1242-ben Erdély nagy területeit bejárta, a Kolozs megyei Fráta melletti erdős rengetegben, a hegyekben olyan erősségre bukkant, amelyben a lakosság bántatlanul vészelte át a mongoljárást. Rogerius erre így emlékezik: "Végre odahagytuk az erdő magányát, és a nyolcadik napon Gyulafehérvár városába érkeztünk, ahol semmit sem találtunk, csak a megöltek csontjait, és (...) a tizedik mérföldkőnél az erdő mellett volt egy falu, amelyet a nép nyelvén Frátának hívnak, és itt az erdőtől négy mérföldnyire volt egy csodálatosan magas hegy, amelynek a csúcsán megerősítettek egy sziklát, vagyis félelmetes követ: embereknek és asszonyoknak nagy sokasága menekült ide, és most szívesen és könnyek között befogadtak bennünket."
Ha az objektív, a nem túlzó pusztítási arányokat, így a Veres Valérét vesszük alapul, az emberveszteség így is tetemes. Ha a lakosság egynegyede pusztult el, akkor Magyarország népessége 600 000 fővel csökkent. Megállapíthatjuk azt is, hogy az 1241-es tatárjárás visszavetette Magyarország demográfiai növekedését, de az nem volt olyan megsemmisítő jellegű, mint amilyennek korábban gondolták. Magyarország nem vesztette el az Európában korábban játszott nagyhatalmi szerepét. B. Szabó János történész, a mongoljárás szakavatott ismerője szerint IV. Béla királyunk "1242-ben szemmel láthatóan ott folytatta az Árpádok közép-európai politikáját, ahol az előző években abbamaradt. Vitézei már 1242-ben móresre tanították az osztrák herceget, aki állítólag »visszaverte« ugyan az országát fenyegető mongolokat, de ahhoz mégis gyönge volt, hogy a magyaroktól is meg tudja védelmezni a IV. Bélától kizsarolt területeket. A következő évben a magyar katonák királyuk vejét, Boleslaw krakkói lengyel herceget segítették trónjára, akit a saját nagybátyja, Mazóvia hercege próbált meg elűzni földjéről. Ugyanekkor komoly harcok kezdődtek Velencével is a dalmáciai városok birtoklásáért."
(folytatjuk)
