Pedig ha jól megnézzük, semmivel sem állunk jobban a honi kis erdélyi ,,magyar glóbuszon", mint állnak odaát, s erre — a megfelelő szívfájdalommal — elmondhatjuk, nem vagyunk jobbak mi sem a Deákné vásznánál. Persze, az okok összetettek, a körülmények bonyodalmasak.
Ám a tények tények maradnak: az erdélyi, romániai magyarság akarategysége az évek múlásával egyre inkább foszladozik, s ma már nem tudni biztosan, ilyen megosztottság mellett lehetséges-e még parlamenti és európai képviseletet elérni!? S vajon megérdemeljük-e még egyáltalán, ha a legalapvetőbb dolgokban sem tudunk megegyezni? Nem lehet a vétket egyértelműen egyik vagy másik politikai irányzat, szervezet, szerveződés nyakába varrni: a bűn közös, közösen kellene vezekelni és feloldozást nyerni végre. Ez annál természetesebb, hogy végeredményben a mi akaratunkon múlna. Senkit nem lenne szabad sem isteníteni, sem demonizálni, de hibái és korlátai felismerése esetén tudatni kellene közakarattal, hogy alkalmatlan az éppen betöltött vezetői tisztségre, s alkalmasabbat kell keresni helyette. Nem hiszek abban, hogy a politikai haragszomrádot új pártok, pártocskák, tanácsok és szervezetecskék létrehívásával kellene rendezni, mert ez csak egyre fogyó erőinket árokoltatja el feleslegesen és kilátástalanul. Azokra az ostoba, közösségveszejtő vélekedésekre, miszerint a romániai magyarságnak nincs szüksége ,,egypárti" rendszerre, még legyinteni sem lenne érdemes, ha nem lenne mögötte tudatosan destruáló szándék és indulat, amit fényesen bizonyít az, hogy többségi ellenlábasaink java része előszeretettel karolja fel a magyarságot megosztó szándékokat és kezdeményezéseket (a szent pluralitásra hivatkozva), mindössze egyes csoportok ,,túlzó" követeléseit nehezményezik.
Nem tudom, hogy az ügyvezető elnöki személycsere hoz-e valami jótékony változást a szövetség életében, de Kelemen Hunor eddigi ténykedéseit ismerve, erre aligha lehet számítani. Ugyanez vonatkozik az SZKT ,,erős magjának" érinthetetlenségére is.
Markó Béla élénkebb és termékenyebb párbeszédet ígér a magyarság civil szervezeteivel, az egyházi személyiségekkel, az erdélyi magyar értelmiség képviselőivel. Ilyesmit eddig is tettek, de nem sok foganatja volt, rendületlenül folytattuk utunkat a szétforgácsolódás és — ami még veszélyesebb — a közöny felé. Ezt a közönyt azok táplálják leginkább, akik a magyarság szervezetében valami jótevő Mikulást szerettek volna látni, nem pedig a jogszerzés elszánt élcsapatát. Nagyon időszerű lenne ezek számára emlékezetbe idézni J. F. Kennedy amerikai elnök híres felhívását, mely szerint nem azt kell kérdezni, mit tett érted a haza, hanem azt, mit tettél te a hazáért?! Esetünkben a honi magyar közösségért.
Nehéz és felelősséggel teljes hónapok következnek a hazai magyarság számára, s ősszel megesik az első próbatétel: lesz-e képviselete az Európai Unió csúcsszervében a romániai magyarságnak?
A dolgok jelen állása szerint aligha, hiszen egy tekintélyes független jelölt — Tőkés László — úgy osztaná meg a szavazatokat, hogy mindannyian hoppon maradhatunk. Végre RMDSZ-berkekből is megszólaltak a józanabb hangok: asztalhoz kell ülni Tőkés Lászlóval. Nem elég asztalhoz ülni, a jelöltlista élére kell tenni, mert nézeteltérés ide, haragszomrád oda, ő nem fogja méltatlanul képviselni a kontinentális parlamentben a honi magyarság ügyét. A többi mellébeszélés és lári-fári halandzsa, még az is, hogy ,,az RMDSZ hajlandó a kompromisszumra, de nem bármi áron..." Kíváncsi lennék, mégis mi ez az ár?!
