Mikor fölnőtt, nem tudta, hogy ki ő, mi ő, de nő, asszonyi személy. A piacon vett egy söprűt. Mert az nagyon kell a háznál. Jó söprű volt. Jól sepert. Nem volt vele semmi baj.
Egyszer, hogy, hogy nem, miért, miért nem, a dolgavégzése úgy parancsolta, hogy a lába közé került a söprű. Megtáltosodott. Elrepült.
Előbb a lány sivalkodott, nem akart boszorkánynak lenni. De a söprű vitte Horgosról Batidára, Ba­tidáról Martonyosra, Martonyos­ról de föl Zsupának, le Kupának. Pedig jó ura volt a lányból lett asszonyboszorkánynak, de úgy megkedvellette a boszorkányi életet, hogy Drómónak a hátsó fertályát láthatta tán, vagy mi, hogy le nem akart szállni a söprűjéről.
Csak egyszer, hogy éjszaka a házuk fölött suhant, a szőrveszejtő söprűből egy szál az udvarukra esett. Az ura a reggeli fényességben látta, hogy az tegnap még nem volt ott.
Fölvette, addig forgatta, ürgette, amíg hirtelen söprűvé nőtte ki magát a sörte. Nosza, rápattant a boszorkány ura, a söprű ment a boszorkány után. Annak meg éppen, hogy veszegetett el a szőre, a lova kezdett lassabban járni. De azért hajszolta, ütötte, vágta, mint a répát. Az ura az öthalmi magasulatoknál érte utol boszorkány felesé­gét, de akkor már olyan sebesen repültek, nem bírták elkerülni a halmot. Belefúródtak. Azóta sincsenek söprűn járó boszorkányok.
(mesevár.hu)