Több alkalommal tűnődésre késztetett kolozsvári diákkoromban Jantsó (Jancsó) már akkoron pusztuló síremléke a Há­zson­gárdi temetőben. Születési éveként gyakran 1761-et jelölik meg, más adatokban és eredeti sírkövén 1762 szerepel. Azt már nehéz volna megmondani, hogy miután 14 éves korában elhagyta azt a szülőfalut, amelynek nevét élete végéig nemesi előnévként használta, esetleg mint enyedi diák tért-e vissza egy-egy szünidő alkalmával Gidófalvára, miképpen azt is, hogy hol áll, hol állt szülőháza. Nagyszebenben, hiába volt jó hangja, nem passzolt neki a kántorság, sem Ma­rosvécsen a bárói tiszttartóság. Osztálytársa, Sáska János Kolozsvárra csábította az alakuló színházhoz színésznek. Gyalui Farkas mesteri módon leírja: életének valóságos tragikumává vált, hogy nem komoly, nem szerelmes és nem énekes darabokban, hanem komikus szerepekben vált a közönség kedveltjévé. Mulatságos szerepeit mindig halálos komolysággal játszotta. Amikor szüneteltek a játékok Kolozsvárt, útra keltek. Debrecenben a kolozsváriak voltak az első magyar színészek, akiket a város megismerhetett. 1814-ben egy hűlés miatt részben süketté vált, de tovább dolgozott, rendezőként is tevékenykedett. Ekkor írja róla Déryné naplójában, hogy "nem oly könnyű volt boldogulni a nagyhírű comicus Jantsó Pál úrral. Ő a vad különcök közé tartozott, kik senkit sem szenvedhetnek, ha csak nem az ő teremtményök, vagy régi közérdek nem köti őket valamely lényhez... Ha játszott, amikor én is játszottam, elbujt öltözködve már, a legsötétebb álfalak közé és nem jött elé csak a jelenésre." Egy alkalommal Déryné meg­hívta kávézni. Elfogadta a meghívást. "Senkit se szeretett többé csak engem. Én voltam előtte minden nők legnemesebbje." Ször­nyen fösvény volt, egy garast is sajnált ruházatra, eledelre, de a koldusoknak mindig dobott aprót. 1834-ben – amint azt életrajz­írója rögzítette – "apróbb defektusai voltak már az idős művésznek". A Hon­művész című lap így írt róla: "Az idő szül, ront, temet / Jancsó erről mit tehet?
Annyira ragaszkodott Erdélyhez és Ko­lozsvárhoz, hogy ő volt az egyetlen, aki a Királyhágón túl csak Debrecenig és Mis­kolcig követte vándor társait. Meghalt pedig 1845. december 2-án, nyolcvanhárom éves korában. Mindenét az akkor épülőben lévő Külmagyar-utcai református templomnak hagyta..."
Gyászjelentése Gyalui Farkas szerint így szólt:
"Szomorú jelentés
A derék agg színész, JANCSÓ PÁL 83 évekre terjedett becses élte, csak két napokig tartott – inkább elgyengülésből eredett – szélütés következtében, dec. 2-ikán estvéli 6 órakor bevégezte. Az idvezült, az ezelőtt 53 évekkel alakult első magyar színésztársaságnak már kitűnő tagja, e félszázad alatt sok vidám órákat szerzett a hazai közönségnek. Mint vallásához buzgó, vidám társalgó, s mindent megbecsülő ártatlan jellemű ember, a közönség megbecsülését élete végéig birta. Hideg tetemei a temetőkapu melletti szállásról, egy könyörgés s halotti beszéd után, dec. 4-én – csütörtökön – délelőtti 11 órakor, a köztemetőbe fognak kisértetni.
Minden renden lévők kéretnek, a közönségnek éltnek temetési tisztségét jelenlétekkel diszesíteni.
Kolozsvárt, 1845. dec. 3-án ."
Életrajzírója a húszas évek végén készített saját fényképfelvétele alapján, már az akkor málladozó sírkövének feliratát is közölte a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum 50. évfordulója alkalmából megjelent emlékkönyvben. Elmés sírfelirata ma már széltében-hosszában ismert az interneten is:
Jancsó Pál / jeles színész nyugszik itt / úttörő volt s élte / tapsok között folyt / s habár különcz / s kedélye mogorva volt / a színpadon / bohózatokat vitt / a bús magyart / gyakran felderítette / csak egyszer / szomorította meg hazáját / midőn elhagyta / színpadi pályáját / s küzdelem teljes / életét bevégezte / most e szerény kő / sírját hadd jelölje / emelte azt / egy öreg tisztelője.
Szül. 1762 / meghalt. 1845
Jantsó élete végén mégis gazdagabb nemesek kegyelemkenyerére szorult. Egy küz­delmes életút után megtért a Házsongárd öreg fái alá. Földbe süppedt sírköve az 1950-es években még megvolt, olvastuk a Szabadság kolozsvári napilapban. "Hon­nan, honnan nem, 2005. június 11-én előkerült a Jantsó-sírkő fele, eredeti helyétől kb. 200 méterre, egy új sír leendő helyén, várva a feltámadást más forma és név alatt" – írta a szerző. A szövegből érteni lehet, hogy ez a sírkő is, mint amit senki soha nem váltott meg, sok más jeles magyar személyiség sírkövének sorsára jutott: elsöpörte a tolakodó és kegyetlen türelmetlenség.
Jómagam mint a gidófalvi Jancsók egyik leszármazottja tisztelegtem a "nagy komédiás" bronzból készült portré-domborműve (képünkön) és Tóth Lajos tanár úr emlékkopjája előtt.