Az élet és halál a maga versenyfutásában néha szokatlanul furcsa helyzeteket teremthet, mint Tibor bátyánk esetében is: halottak napja előtt, immár megszokott családi program szerint Buda­pestre utaztak, hogy a Kerepesi temetőben nyugvó orvos fiuk sírjára virágot helyezzenek, és másik gyerekükkel, dr. István Gáborral és családjával együtt töltsék a karácsonyi ünnepeket, s ezt követően, újra itthon, Sepsiszentgyörgyön köszöntsék az új, számára a 87. esztendőt.
Amíg élt, s amíg hatóságilag hagyták, ez a Sepsi­szentgyörgy–Budapest-járat természetes volt. Tanító szülei Trianon után Békés megyébe menekültek. Hat gyermeknek adtak életet, akik közül Tibor másodikként érkezett. 1940-ben azonnal visszatértek Sepsi­szentgyörgyre. Tibor a Református Székely Mikó Kollégiumban érettségizett. Lévén világéletében jogkövető és törvénytisztelő ember, Budapesten a román követségtől kért engedélyt, hogy Erdélybe visszatérhessen. Megtagadták. És jött engedély nélkül.
1945-ben beiratkozott a Kolozsvárról Marosvásár­helyre áthelyezett Bolyai Egyetem Orvosi karára. Ama 145 magyar orvostanhallgató közé tartozott, aki 1951-ben elsőként szerzett orvosi diplomát. Egyetemistaként néhány rossz helyen és nem megfelelő időben elhangzott szaváért semmiféle kedvezményben nem részesülhetett.
Orvosi pályáját Székelyföldön, Máréfalván kezdte, lévén kemény fából faragott, erős akaratú férfi, akadályoztatásai ellenére a sepsiszentgyörgyi kórház belgyógyászati osztályára kapott kinevezést. Így tagjává vált annak a sepsiszentgyörgyi orvoscsapatnak, amelyet nem megfelelő származás vagy éppenséggel nemzeti hovatartozás miatt Sepsiszentgyörgyre "száműztek", ahol kiváló szaktudásuk mellé a köz és a helyi közösség egészségügyi, emberi és szellemi felépüléséért tevékenykedhettek.
Dr. István Tibor szerteágazó közéleti tevékenységet is vállalt. Éveken át a Máltai Szeretetszolgálat önkéntes orvosaként is működött. Osztályvezető főorvosként, igazgatóként eredményes intézményfejlesztő, közösségépítő munkát végzett. Igazgatói állásából, amelyet kényszerűségből vállalt, 1988-ban távolították el. Nem volt párttag.
Orvosi, emberi tartásáért 2004-ben Pro Urbe-díjban részesült. 46 évet töltött ugyanazon a munkahelyen, de szakmai tevékenységét nyugdíjazása után is folytatta. Immár önkéntesen.
Ebben az évben harmincegyedmagával a Marosvá­sárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetemen még átvehette sepsiszentgyörgyi orvosbarátaival és kartársaival, dr. Bogdán-Rajcs Zsolttal és dr. Szőts Dániellel az 1951-es első marosvásárhelyi orvosok gyémántdiplomáját.
Az ez alkalomra készíttetett és a MOGYE díszfalára elhelyezett emléktábla a latin nyelvű szöveg és a Bolyai János neve alatt 31 magyar orvos nevét tartalmazza.
Emlékét egykori iskolái falán emléktáblák, arany- és gyémántdiplomák őrzik, s az emberek szeretetükbe bekeretezve, az orvosi szakma pedig példaképeként tekint vissza és néz fel rokonszenves egyéniségére.