A gépek, a bonyolult műszerek segítségével javult ugyan a gyógyítás eredményességi mutatója, de lassan elvész az emberi tényező, orvos és beteg között a digitális adathalmaz képezi a legfontosabb, olykor egyetlen kommunikációs csatornát. Mielőtt végképp ide jutnánk, az orvoslás jelenlegi, a harminc-negyven évvel ezelőttihez képest nagyon megváltozó szemléletéről, buktatóiról beszélgettünk dr. Albert István főorvossal, a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház belgyógyászati osztályának vezetőjével.
Az elhivatottság példája
Albert István olyan családban nőtt fel, ahol azt látta, a szülők – néhai dr. Albert Zsigmond belgyógyász, osztályvezető főorvos és az idén elhunyt dr. Albert Éva fül-orr-gégész, osztályvezető főorvos – a nap nagy részét betegek között töltik, a terített asztalnál is róluk beszélgetnek, az irodalom mellett szakkönyveket is lapozgatnak. Így ismerte meg azt az orvosnemzedéket, amelyről sokan azt mondják: ma már kevesen képviselik azt az elhivatott típust.
– Mennyire volt meghatározó ez az indíttatás?
Dr. Albert István: Amikor elképzeltem, hogy orvosi pályára megyek, meg voltam győződve, nem is tudnék egyebet csinálni. Valóban naponta láttam, miként zajlik az orvoslás, ez annyira motivált, hogy azt gondoltam, csak orvos lehetek. Most már tudom, hogy mást is választhattam volna, ennek ellenére nagyon motivál a mai napig, hogy amit teszek a szakmámban, azt jól végezzem. Hogy létezik-e manapság a régi orvosgenerációhoz hasonló típusú orvos? Hát minden megváltozott az elmúlt harminc év alatt. Harmincöt évvel ezelőtt léptem a pályára, és azzal az ismeretanyaggal, azzal a tapasztalattal, amit az egyetemen és a nyári gyakorlatokon szüleim és tanáraim mellett szereztem, úgy éreztem, mindent tudok a medicináról. Édesapám ugyan kórházi orvosként szolgált, de elmondható róla is, kollégáiról is, például Koczka Györgyről, Ferencz Lászlóról, a napokban elhunyt István Tiborról és orvostársaikról, hogy sokszor a családorvosi teendőket is ellátták, kiegészítve a körorvosok munkáját. Én is körorvosként kezdtem, ami megfelel a mai családorvosi státusnak, de ma már sokkal szerényebb vagyok, és azt mondom, a betegnek sokkal jobb és többet segítek rajta, ha nem vállalok fel mindent, hanem ahhoz a szakorvoshoz kerül, aki az adott terület legjobb ismerője. Ez akkor nem így volt. A rendelők és a kis kórházak felszereltsége gyakorlatilag azonos volt, és mi nem rezidensként, gyakornok orvosként kezdtünk, hanem egyenesen a mély vízbe dobtak. Ami később, a szakosodás során előnyünkre vált, mert hozzászoktunk, hogy egyedül kell döntenünk. A nálam gyakorlatozó orvosoknak gyakran mondom, az embernek tisztában kell lennie saját korlátaival. Kell vállalnia a felelősséget, ellenben a tudása alapján fel kell mérnie, ha egy dolog meghaladja őt, és át kell adnia a megfelelő kollégának.
A beteggel foglalkozni kell
– Érthető, hogy sok minden másként volt harminc-negyven évvel ezelőtt, mint most, mégis mi az a felfogásbeli különbség, ahogyan az orvosok régen dolgoztak, és ahogyan ez jelenleg történik?
– Begyűrűzött hozzánk is a technika. Ma már a fonendoszkópos hallgatózással nem tartjuk elég modernnek az orvoslást. Ez nem azt jelenti, hogy ezzel nem lehet nagyon sok apróságot tisztázni, hanem inkább a műszerezettségre bízzuk magunkat. Ha nincs a betegnek egy EKG-ja, egy ultrahangvizsgálata, egy röntgenfelvétele, akkor csupán a klinikai tünetek alapján nem döntünk, és úgy ítéljük meg, ha a beteg beszélgetni akar valakivel, akkor ne az orvoshoz járjon, hanem valamilyen klubba. Ez a felgyorsult világ hozadéka, de természetesen nincs így jól, mert sokszor az orvos egyénisége valósággal gyógyít. A beteggel foglalkozni kell. Nem véletlenül határozta meg az egészségbiztosító pénztár, hogy minden betegre negyed órát kell szánni a járóbeteg-rendelésben. A betegek gyakran mondják: sietünk, az orvos átesik a vizsgálaton. Erre, sajnos, a rossz tapasztalat vezette őket. Nem mindig azok a betegek kerülnek az orvoshoz, akik igazán rászorulnak a segítségre, gyakran csak kommunikálni akarnak az orvossal. Olykor nincs szükségük a jó tanácsra sem, gyakran találkozom olyan beteggel, aki eljön, elmondja, hogy milyen gyógyszereket szed, és ha úgy ítélem meg, ezen változtatni kellene, kategorikusan ellenkezik, ő ezen nem változtat. Ilyenkor elmondom, rendben, szedje ezután is ugyanazokat a gyógyszereket, és akkor megnyugodva távozik, hisz megbeszélte az orvossal a dolgot.
– A felgyorsult világ miatt nem fordul­hat-e elő, hogy a beteg kórlapján szereplő különféle vizsgálatok eredménye olykor félrevezető a diagnózis megállapításában, mert az orvos nem ismeri a bajok okát, nem szán elegendő időt arra, hogy a beteg életmódjáról is információkat gyűjtsön?
– Sajnos, ez valóban kedvezőtlenül befolyásolja a betegre figyelést. Pedig az orvoslásban ma is elsődleges szerep kellene jusson a beszélgetés alapján megismert panasznak, illetve az objektív vizsgálatnak. Meglátásom szerint a jó orvos félreteszi a vizsgálatok eredményeit, és először képet alkot magának az esetről csak a panaszok és a klinikai vizsgálat alapján. Ebbe a kórképbe kell beilleszteni a vizsgálatokat, ami vagy beleillik a feltételezett betegségbe, vagy nem. Ekkor az orvos újraértékeli első benyomását. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ha betegséggel állunk szemben, azonnal gyógyszert adunk a betegnek... A gyógyszeriparnak az a célja, hogy az orvos minél több orvosságot írjon fel. Amikor látom, hogy egy beteg sok gyógyszert szed, és azt mondja, ezeket azért írták fel, mert sokféle betegségben szenved, akkor félig tréfásan megkérdem: hol az a pirula a dobozkájában, aminek egyfajta közlekedési rendőr szerepe lenne, és irányítaná ezt a rengeteg gyógyszert a szervezetében?
Kommunikációhiány
orvosok között
– Az olyan családorvos, aki a páciense minden lelki és fizikai bajáról tud, könnyen lehetne ezen gyógyszerek rendőre, ehhez ellenben olyan nyilvántartási rendszernek kellene lennie, amelyben szerepel minden adat a páciens egészségi állapotáról. Mert ha valaki elmegy különböző szakorvosokhoz, akik különböző vizsgálatokat, majd gyógyszereket írnak fel, és a beteg ezt mind szedi anélkül, hogy visszajelezne a családorvosnak, akkor valóban követhetetlen, mi miért történik. Vajon csupán a rendszer hibája, vagy emberi tényező is?
– Őszinte elismerésem és megbecsülésem azon családorvosoknak, akik felelősen kezelik a betegeket. A megítélésben azok a rossz példák rontották a képet, amikor a családorvos úgy végzi a munkáját, hogy a beteg panaszára hagyatkozva csupán annyit tesz, elküldi szakorvoshoz, felírja a receptet, és ezzel tulajdonképpen egyfajta dizspécserszolgálatot végez, nem igazi orvoslást. Ez nem általános, ellenben ez az a jelenség, ami miatt előfordul a már említett negatív megítélés.
– Valószínű, az is ront a helyzeten, hogy a családorvosok nyakába varrtak egy sor adminisztrációs feladatot, ami több időt vesz el, mint a konzultáció.
– Az lenne a természetes manapság, hogy kinyitjuk a számítógépet, és azonnal látjuk a beteg minden adatát a korábbi és jelenlegi állapotáról, a kezelésekről. Legyen egy olyan nyilvántartási rendszer, ahol minden együtt van, a családorvos egy pillantással megtudja, mit írt fel a betegnek a pszichiáter, a kardiológus, a reumatológus, és így tovább. Természetesen, ez nem zárja ki a szóbeli kommunikáció fontosságát szakorvos és családorvos, beteg és orvos között.
A kiszolgáltatott beteg
– Gyakran az orvos nem közli a beteggel, mennyire súlyos a baja, a kórházban tálcán kapja a sokszínű pirulát anélkül, hogy tudná, melyik mire való, küldik vizsgálatokra, nem mondják meg, mennyit fog tartani, fog-e fájni, a gyógyszeres kezelésen kívül kell-e egyebet is tennie gyógyulása érdekében. A beteg minden esetben nagyon kiszolgáltatott.
– Az orvos nem egyedül dolgozik, hanem csapatban. Elsősorban az asszisztenciára gondolok és a kisegítő személyzetre. Az orvosnak gyakran megvillan a fejében, hogy ezt vagy azt közölni kell a beteggel, egy jó csapatban az asszisztens már közli is. Ellenben szükség lenne a lakosság kellő felkészítésére is, hogy tudják, mit és milyen formában várhatnak el az egészségügyi ellátás adott szintjén. Fölösleges várakozni ott, ahol ez elkerülhető, hisz ha nem sürgősségről van szó, a vizsgálat, a gyógyszerfelírás programálható. Ez nagyon sokat segítene az ellátás gördülékenységén, és növelné a lakosság megelégedettségét.
Több a türelem
a magánrendelőben
– Gyakran elhangzik a betegek részéről, hogy ők kivárták a sorukat, de az orvosnak nem volt elegendő ideje a vizsgálatra, mert sietett a magánrendelőjébe. Másrészt a páciensek egy része akkor is a magánrendelőt választja, ha fizetnie kell.
– Hogy ki és miért, hová siet, azt nehéz ellenőrizni. Ezért alaptalan ezt a vádat általánosítani, főként mert az orvosok egy részének szerződése van az egészségbiztosító pénztárral, tehát ugyanolyan körű ingyenes, illetve kedvezményes ellátást tudnak biztosítani a magánrendelőben is, mint az államiban. Arra nem tudok válaszolni, hogy a magánrendelőben mi és miért van másképpen, mint az államiban, lehet, hogy a pontosabb időbeosztás segít ebben, talán pszichikai oka is van, tán nincs is így.
– A betegek egy rétege szerint az a jó orvos, aki minden alkalommal felír valamilyen gyógyszert, akinek a magánrendelőjében a vizsgálat minél drágább. Ez aligha hihető, de akkor ki a jó orvos?
– Sok betegnek valóban az a fontos, hogy az orvos drága gyógyszert írjon fel és drágán rendeljen. Ezzel nem értek egyet. Szerintem a jó orvos az, aki annyi gyógyszert rendel és annyi időre, ami minimálisan a szükséglet, és nem feledkezik meg a nem gyógyszeres kezelés jótékony hatásairól is beszélni a páciensnek, mint például a mozgás, táplálkozási szokások megváltoztatása és egyebek.
– Nem titok, hogy létezik gyógyszerturizmus, amit gyakran konferenciának neveznek, miközben az orvos a gyógyszergyártó pénzén üdül egzotikus országokban cserébe azért, hogy adott cég termékeit javasolja betegeinek.
– Ez valóban előfordul, sőt, egyre gyakrabban, de európai szinten már megindult a folyamat visszaszorítása. De az is előfordul, hogy az orvos egyből nemet mond a gyógyszergyártónak, ilyenkor a szakmai hiúság is közrejátszik. Viszont van ennek egy nagyon előnyös vonatkozása is: a turizmus mindig összefonódik képzéssel is, amire szintén a gyógyszercégek adnak lehetőséget.
Értelmiségiként
a társadalomban
– Az orvos társadalomban betöltött szerepe elsatnyult az utóbbi évtizedekben. A nagyapáink korabeli orvosok mecénáskodtak, jótékonysági tevékenységet folytattak, kulturális és sportrendezvényeken vettek részt, tudományos értekezleteket szerveztek, hozzászóltak a város életéhez. Furcsa, hogy ezt éppen annak az orvosnak mondom, akivel gyakran lehet találkozni színházban, kiállításokon, könyvbemutatókon, tudományos értekezleteken. Mi történt ezen a téren?
– Kezdhetnénk az egészet onnan, hogy manapság ki lesz orvos. Erre talán az a válasz, hogy az, aki úgy gondolja, ez egy olyan szakma, amivel karriert lehet befutni és a társadalmi ranglétrának egy magasabb szintjén elhelyezkedni. Ellenben lehet, hogy egyesekből hiányzik az elhivatottság és az, hogy az egészet egységesen és globálisan lássák. Ez a szakma szempontjából sem mindegy, és a társadalmi megítélés szempontjából sem. Az orvosnak nemcsak a beteggel kell foglalkoznia, hanem tudományos munkával is, folyamatosan képeznie kell magát. Kulturális vonatkozásban szintén a katalizátor szerepét kell betöltenie a munkahelyén és máshol is. Ennek a tudatosítása hiányzik nagyon sok kollégából, akik orvosok lettek, és ebben az oktatás hiányosságát is érzem. Lehet, hogy szakmailag elismertek, ellenben nem érzik szükségességét ennek a plusznak. Az orvosok legyenek szervezők szakmai területen, és legyenek értelmiségiek a szó legnemesebb értelmében.