Mások tanácsára indultam el, és nagy-nagy nyugalommal, kíváncsian nézelődöm: mintha felhatalmazott lennék az útjavítók vagy inkább útépítők nehéz munkájának átvételére, minőségi felülvizsgálatára. Lám, beérett az ott lakók türelmének gyümölcse – állapítom meg a Dózsa György utca mindkét oldalán, ahol a szakik összekötötték az udvarok, kapubejárók elejét az asztalsima útburkolattal. A betonpiskótával kirakott járdákon egymástól tisztes távolságban strázsálnak az új villanyoszlopok, és ahol a hely megengedte, majdani virágágyásoknak is hagytak egy-egy sávot a város polgárainak, de az erre vetődő idegeneknek is örömére. Újabb kellemes felfedezés reményében megnyújtom a futást felváltó egészségügyi sétámat, és a szebb napokat is megélt dohánygyár csendbe burkolózó, romló-málló épületeinek sorsán tűnődve veszem észre a részben már elkészült új gyalogos- és kerékpáros sétányt. Elgondolkodom 550 éves városunk múltján, jelenén, jövendőjén – és immár négyunokás nagyapaként büszkélkedem szellemi, anyagi gyarapodásával, látható-tapintható megvalósításaival az időnként hazatérő családtagok, de kül- és belföldi jó barátok, rokonok, ismerősök előtt.
Tömbházunk bejáratánál egyik jó szomszédom fogad: eszembe juttatja, hogy a Testvériség utca 1-ben élők – zömmel idős és beteg emberek – közel két éve vaksötétben vagy zseblámpával kényszerülnek ki- és betapogatózni, mert minden kérvényezés és panasz ellenére sem tettek új égőt a B lépcsőház előtt szentjánosbogárnyi fénnyel pislákoló lámpaoszlopra. És télen olyan korán sötétedik... Történt már kéz- és bordatöréses baleset is az egyenetlen járdán, magyarázza – és huszáros káromkodásokkal kontráz mellette egykori textilgyáros barátom. Karonfogva kísérjük ki vendégeinket, látogatóinkat, és mi szégyenkezünk ezért a helyzetért, amiről nem mi tehetünk.
Sajnos, vannak esetek, amikor a valós bírálat telitalálatát a célszemélyek a válaszadás jogán próbálják meg elsimítani, leseperni, ködösíteni vagy fölényes mosollyal visszhangtalanságban tartani.