Nem mondok sem burgonyát, sem krumplit, mert ezzel a hely szellemének ártanék. A tömött húsú, jó csontú, szép testű ló olyan iramban húzza maga után a lókapát, hogy a két atyafi majdnem futólépésben trappol a paripa mellett, egyikük a kötőféket fogva vezeti, másikuk a lókapa szarvát tartja, s megcélozza a sorok közti irányt.

A látvány számomra három dolgot hoz be a képbe: az első mintha apámat és a szomszéd gazdaembereket látnám fél évszázaddal ezelőtt, amint ugyanezt a műveletet végzik. A másik kép, ami Rétyen is, Komollón ehhez társul: az utcák tágasabb szakaszaira, az egykori libalegelőből kialakított kis terekre kirakott behemót mezőgazdasági gépek sokasága. Tárcsák, kapálógépek, ekék, boronák. Egy részüket már a rozsda marja, a fű, a gaz felvette. Állapotukból következtetni lehet, hogy a ’89-es fordulat után, s a szántóföldek visszaszolgáltatásának nyomán sokan nagy reménységgel kezdtek gazdálkodni, erőgépeket, mezőgazdasági eszközöket vásároltak a kollektívek állami gazdaságok gépparkjából, s aztán a remény itt most nem tárgyalandó okok miatt apránként elszállt, maradtak a gépek, amelyeknek, akár használják, akár ócskavassá váltak, egyaránt közös vonásuk, hogy egyetlen hagyományos falusi porta kapuján sem férnek be. De az udvar sem elég tágas, s veszélyes is lenne ott rostokoltatni ezeket, mert az unokák ― különösen ha városról jönnek látogatóba a nagyszülőkhöz ― nem hancúrozhatnak a kapálógépek, tárcsák, boronák és egyéb vágó- és szúróeszközök között.

A harmadik képi elem, amelyet a rétyi ló behúz az emlékezetembe, egészen friss: a csernátoni Agrowest mezőgazdasági géplerakatban hatalmas gépkonstrukciók tucatjai állnak sorban, fényesek, csillogók, bonyolultak, elektronikus vezérlésűek, a vezetőfülkében kondicionált levegő, körülöttük overallos, megfelelő gépgyári szakmai képzés birtokában lévő mérnökök végzik a beállításokat. A gépek ára is fényesen magas: van, amelyikért háromszázezer eurót is elkérnek.

Rétyen az Erdős pusztán látott lókapás jelenet, a falvak utcáin fekvő gépkolosszusok, s a technika legújabb csodáit mutogató géplerakatok egy egész évszázad mezőgazdasági és gazdálkodási viszonyait jelenítik meg.

Kísérőmet a templom árnyékában hagyva keresem fel a lókapás embereket, akik, akárcsak az általuk használt eszköz, a régi világ tűnőfélben levő elemei. Arcuk életkortól, nehéz időktől, gondtól barázdált. S amint sejtettem, egy család bokrához tartoznak, idős Csősz Imre 77 éves, felesége, Csősz Imréné ― így mondja ― 76, ifjabbik Csősz Imre, aki a lovat vezeti, 48 éves, unokabátyja, Csősz Csaba is 50 körüli. És a ló ― Hajnika ― 13 esztendős. Amikor megyek el mellette, figyelmeztetnek, hogy vigyázzak, hozzám ne kapjon, mert csak a gazdáit és a jó ismerősöket kedveli.

Természetesen, Hajnika kerül beszélgetésünk homlokterébe. Szép név ― jegyzem meg ―, mert máshol már az állatoknak is valamilyen nyugati nyelvből vagy a szomszédoktól elnyalt idegen neve van. Rétyen és Komollón viszont azt tapasztaltam, hogy gyereknek, állatnak, kutyának, macskának, mind hagyományos nevet adnak. A gyerekek esetében akár dupla keresztnév is erősíti egymást, a Hunor a Csabát, mondjuk. Ez tapasztalható azoknál a cigányoknál is, akik népszámláláskor következetesen magyarnak vallják magukat, s mondtam már, írom még, hogy portájuk, házuk szépségben és igényességben akár felül is múlja sok magyar emberét.

Szóval, Hajnika. Tizenhárom éves kanca. A lókapa a perzselő forróság ellenére meg se kottyan neki. Szemügyre veszem a lókapát is, és közben apám emlékezete kavarog bennem. Próbálom a kapa korát meghatározni. Legalább 60 évesre saccolom, mert ezeket az eszközöket akkor kezdték az itteni emberek beszerezni. A gyári festék ennyi idő alatt lekopott róla. Gyanítom azért, hogy egyéb is történhetett vele, mert az alkatrészek rusztikusabb, durvább kidolgozásúak, mint amilyenre én emlékszem.

Nem gyári gyártmány ez — igazítják helyre a hangos meditációmat —, idevalósi mesteremberek utánozták le a gyári lókapát. Szóval, hazai gyártmány.

A csernátoni múzeum gépgyűjteményében szokták elmondani a Haszmann fivérek, hogy a székelyföldi emberek miként okoskodtak ki funkcionális változtatásokat a gyári gépeken. Az ezermesterkedő hajlam a praktikus megoldásokkal társult, de volt, amikor az anyagiak szűkössége adta parancsba a változtatásokat a gépen, eszközön vagy akár, mint a mi esetünkben is, a szerkezet utánzatának kisipari „legyártását."

Átvillan rajtam, hogy ez a családi együttes, így, ahogy van, maga is múzeumi látvány. Lovastól, lókapástól, a Csősz família egymást segítő kalákás munkájával egyetemben. Az itt lévők közül az idősebbik Imre 77 évesen irányítja a munkálatokat, a föld túlsó bütüjére átkiabálva figyelmezteti fiát és unokaöccsét, hogy mire vigyázzanak, ne tapodtassák ki a pityókát, szóval, ezek az emberek, ki előbb, ki utóbb, mind kiköltöznek a Templomhegyre, ahonnan csodaszép kilátás nyílik a falura, amely csak az élők képzeletében marad odaátról is láthatónak. Az eke, meglehet, hogy falumúzeumba kerül, vagy ócskavasként végzi valahol, de hogy tíz év múlva ezt a jelenetet nem láthatom újra az Erdős pusztán, abban bizonyos vagyok. És Hajnika, a tizenhárom éves, keménykötésű paripa? Jó korban van, de a lókor gyorsabb égésű, mint az embereké.

A magam gyermekkori lovas történeteiből mesélek, mert sejtem, hogy ez hasonló emlékeket hív elő. Mikor elmondom, miként ültük meg mi szőrén a lovat, s miként vált a mi lovunk, a Fekete bennünket, kölyköket szeretve kiszolgáló társunkká, előbuggyan a lovak nemét és értelmét dicsérő gyönyörű történet.

,,Volt egy komollói ember, Kiss Imre. Kicsi ember volt, lábára félszeg, ezért alacsony, s amikor a hámot elővette, a lova letérdelt, hogy az istrangot feltehesse. Ha kicsi korban ezt nem tanítják be, akkor nem menyen később. Meg kell szokja. A falusi ember ki volt téve annak, hogy a lovát megtanítsa."

Örülök a történetnek. A beszélgetésünket záró csattanót nem akarom elrontani, ezért búcsúzom. Csősz Imre és a másik Csősz, Csaba fogják a kötőfék szárát, illetve a házi gyártmányú lókapa szarvát ― már nem tudom, így nevezik-e, vagy én gyártom a szót az ekeszarva mintájára? ―, s Imre azt mondja, hogy az ostort azért veszi a kezébe, hogy ha fényképezem, az is rajta legyen, mert ez is a felszereléshez tartozik, pedig nincs is szükség rá.

Mikor visszamegyek a rám várakozó dr. Nagy Lajoshoz, s elmondom a történteket, a lókapás növénygondozást, az utcán rostokoló behemót eszközöket, s eljutok az elektronikus vezérlésű gépekhez, azt mondja, csak az a baj, hogy ezek a csodagépek felszabadítottak egy csomó munkaerőt, s ezek ma munkanélküliek. Egy részük nem is akar dolgozni. A régi időben a fiúgyermek mindent megtanult az apjától. Hogy hajtsa a lovakat, hogy ugorjon fel a szekér oldalrúdjára, a trágyás szekeret tudja megrakni. Mikor elvégezte a katonaságot, érett férfi volt, házasodhatott meg. A leánynak gyorsabban kellett mindent megtanulnia. Hogy kell szőni, fonni, kendert vetni, tilolni, gyermeket nevelni, mert húszéves korában már cibálták a gyermekek a szoknyáját.

Most az ég világán semmit sem tanulnak meg, csak várják a segélyt. Itt azt mondják: a ,,segéd". — ,,Doktor úr, vajon mi nem kapunk valami segédet?" — Nem, mondom, mert még inas sem voltál. Nem érti, mert nem tudja, mi az inas, és mi a segéd. Azt mondja ez a réteg, hogy benne vagyok a szocsiálba (a szociális segélyt nevezik így)".

Nevetünk.

Engem nem lomboz le a szigorú ítélet, mert mindketten tudjuk, hogy nem ez a réteg a község, a falu életének meghatározó eleme. Ez a falu képén is látszik.

Nézzem meg ebből a szögből ezt a dobolykatetői panorámát ― mondja kísérőm ―, innen, tiszta időben a Királykő, a Bucsecs, a Nagykőhavas is tisztán látszik. A falukép, háttérben a Rétyi Nyírrel valóban imponálóan szép. Csoda-e, ha az ,,egyszer el kell menni" előszobájában lévők megnyugodva várják azt a bizonyos pillanatot.

A domb derekánál megpöccintem a dudát, hogy a Csősz famíliától ne menjünk el búcsúzás nélkül. Visszaintenek, s látom, hogy Hajni is felkapja a fejét a dudaszóra, s az Imre kezében nincs ostor.

Nincs szükség rá.