Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Rétyi határjáróbanOstor nélkül

2007. június 13., szerda, Riport

Rétyen dr. Ernyei és Rétyi Nagy Lajossal a Dobolykatetőn ― a Templomhegyen ― akadt dolgunk, s a messzire látszó, valószínű, a régi időkben Bitát és Eresztevényt is kiszolgáló műemlék templom tövében figyeltem fel, hogy az Isten házához vezető két vállas út közötti enyhén lejtő fennsíkon, kísérőm és kalauzom szerint az Erdős pusztán egyes lóval kapálják a pityókát.

Nem mondok sem burgonyát, sem krumplit, mert ezzel a hely szellemének ártanék. A tömött húsú, jó csontú, szép testű ló olyan iramban húzza maga után a lókapát, hogy a két atyafi majdnem futólépésben trappol a paripa mellett, egyikük a kötőféket fogva vezeti, másikuk a lókapa szarvát tartja, s megcélozza a sorok közti irányt.

A látvány számomra három dolgot hoz be a képbe: az első mintha apámat és a szomszéd gazdaembereket látnám fél évszázaddal ezelőtt, amint ugyanezt a műveletet végzik. A másik kép, ami Rétyen is, Komollón ehhez társul: az utcák tágasabb szakaszaira, az egykori libalegelőből kialakított kis terekre kirakott behemót mezőgazdasági gépek sokasága. Tárcsák, kapálógépek, ekék, boronák. Egy részüket már a rozsda marja, a fű, a gaz felvette. Állapotukból következtetni lehet, hogy a ’89-es fordulat után, s a szántóföldek visszaszolgáltatásának nyomán sokan nagy reménységgel kezdtek gazdálkodni, erőgépeket, mezőgazdasági eszközöket vásároltak a kollektívek állami gazdaságok gépparkjából, s aztán a remény itt most nem tárgyalandó okok miatt apránként elszállt, maradtak a gépek, amelyeknek, akár használják, akár ócskavassá váltak, egyaránt közös vonásuk, hogy egyetlen hagyományos falusi porta kapuján sem férnek be. De az udvar sem elég tágas, s veszélyes is lenne ott rostokoltatni ezeket, mert az unokák ― különösen ha városról jönnek látogatóba a nagyszülőkhöz ― nem hancúrozhatnak a kapálógépek, tárcsák, boronák és egyéb vágó- és szúróeszközök között.

A harmadik képi elem, amelyet a rétyi ló behúz az emlékezetembe, egészen friss: a csernátoni Agrowest mezőgazdasági géplerakatban hatalmas gépkonstrukciók tucatjai állnak sorban, fényesek, csillogók, bonyolultak, elektronikus vezérlésűek, a vezetőfülkében kondicionált levegő, körülöttük overallos, megfelelő gépgyári szakmai képzés birtokában lévő mérnökök végzik a beállításokat. A gépek ára is fényesen magas: van, amelyikért háromszázezer eurót is elkérnek.

Rétyen az Erdős pusztán látott lókapás jelenet, a falvak utcáin fekvő gépkolosszusok, s a technika legújabb csodáit mutogató géplerakatok egy egész évszázad mezőgazdasági és gazdálkodási viszonyait jelenítik meg.

Kísérőmet a templom árnyékában hagyva keresem fel a lókapás embereket, akik, akárcsak az általuk használt eszköz, a régi világ tűnőfélben levő elemei. Arcuk életkortól, nehéz időktől, gondtól barázdált. S amint sejtettem, egy család bokrához tartoznak, idős Csősz Imre 77 éves, felesége, Csősz Imréné ― így mondja ― 76, ifjabbik Csősz Imre, aki a lovat vezeti, 48 éves, unokabátyja, Csősz Csaba is 50 körüli. És a ló ― Hajnika ― 13 esztendős. Amikor megyek el mellette, figyelmeztetnek, hogy vigyázzak, hozzám ne kapjon, mert csak a gazdáit és a jó ismerősöket kedveli.

Természetesen, Hajnika kerül beszélgetésünk homlokterébe. Szép név ― jegyzem meg ―, mert máshol már az állatoknak is valamilyen nyugati nyelvből vagy a szomszédoktól elnyalt idegen neve van. Rétyen és Komollón viszont azt tapasztaltam, hogy gyereknek, állatnak, kutyának, macskának, mind hagyományos nevet adnak. A gyerekek esetében akár dupla keresztnév is erősíti egymást, a Hunor a Csabát, mondjuk. Ez tapasztalható azoknál a cigányoknál is, akik népszámláláskor következetesen magyarnak vallják magukat, s mondtam már, írom még, hogy portájuk, házuk szépségben és igényességben akár felül is múlja sok magyar emberét.

Szóval, Hajnika. Tizenhárom éves kanca. A lókapa a perzselő forróság ellenére meg se kottyan neki. Szemügyre veszem a lókapát is, és közben apám emlékezete kavarog bennem. Próbálom a kapa korát meghatározni. Legalább 60 évesre saccolom, mert ezeket az eszközöket akkor kezdték az itteni emberek beszerezni. A gyári festék ennyi idő alatt lekopott róla. Gyanítom azért, hogy egyéb is történhetett vele, mert az alkatrészek rusztikusabb, durvább kidolgozásúak, mint amilyenre én emlékszem.

Nem gyári gyártmány ez — igazítják helyre a hangos meditációmat —, idevalósi mesteremberek utánozták le a gyári lókapát. Szóval, hazai gyártmány.

A csernátoni múzeum gépgyűjteményében szokták elmondani a Haszmann fivérek, hogy a székelyföldi emberek miként okoskodtak ki funkcionális változtatásokat a gyári gépeken. Az ezermesterkedő hajlam a praktikus megoldásokkal társult, de volt, amikor az anyagiak szűkössége adta parancsba a változtatásokat a gépen, eszközön vagy akár, mint a mi esetünkben is, a szerkezet utánzatának kisipari „legyártását."

Átvillan rajtam, hogy ez a családi együttes, így, ahogy van, maga is múzeumi látvány. Lovastól, lókapástól, a Csősz família egymást segítő kalákás munkájával egyetemben. Az itt lévők közül az idősebbik Imre 77 évesen irányítja a munkálatokat, a föld túlsó bütüjére átkiabálva figyelmezteti fiát és unokaöccsét, hogy mire vigyázzanak, ne tapodtassák ki a pityókát, szóval, ezek az emberek, ki előbb, ki utóbb, mind kiköltöznek a Templomhegyre, ahonnan csodaszép kilátás nyílik a falura, amely csak az élők képzeletében marad odaátról is láthatónak. Az eke, meglehet, hogy falumúzeumba kerül, vagy ócskavasként végzi valahol, de hogy tíz év múlva ezt a jelenetet nem láthatom újra az Erdős pusztán, abban bizonyos vagyok. És Hajnika, a tizenhárom éves, keménykötésű paripa? Jó korban van, de a lókor gyorsabb égésű, mint az embereké.

A magam gyermekkori lovas történeteiből mesélek, mert sejtem, hogy ez hasonló emlékeket hív elő. Mikor elmondom, miként ültük meg mi szőrén a lovat, s miként vált a mi lovunk, a Fekete bennünket, kölyköket szeretve kiszolgáló társunkká, előbuggyan a lovak nemét és értelmét dicsérő gyönyörű történet.

,,Volt egy komollói ember, Kiss Imre. Kicsi ember volt, lábára félszeg, ezért alacsony, s amikor a hámot elővette, a lova letérdelt, hogy az istrangot feltehesse. Ha kicsi korban ezt nem tanítják be, akkor nem menyen később. Meg kell szokja. A falusi ember ki volt téve annak, hogy a lovát megtanítsa."

Örülök a történetnek. A beszélgetésünket záró csattanót nem akarom elrontani, ezért búcsúzom. Csősz Imre és a másik Csősz, Csaba fogják a kötőfék szárát, illetve a házi gyártmányú lókapa szarvát ― már nem tudom, így nevezik-e, vagy én gyártom a szót az ekeszarva mintájára? ―, s Imre azt mondja, hogy az ostort azért veszi a kezébe, hogy ha fényképezem, az is rajta legyen, mert ez is a felszereléshez tartozik, pedig nincs is szükség rá.

Mikor visszamegyek a rám várakozó dr. Nagy Lajoshoz, s elmondom a történteket, a lókapás növénygondozást, az utcán rostokoló behemót eszközöket, s eljutok az elektronikus vezérlésű gépekhez, azt mondja, csak az a baj, hogy ezek a csodagépek felszabadítottak egy csomó munkaerőt, s ezek ma munkanélküliek. Egy részük nem is akar dolgozni. A régi időben a fiúgyermek mindent megtanult az apjától. Hogy hajtsa a lovakat, hogy ugorjon fel a szekér oldalrúdjára, a trágyás szekeret tudja megrakni. Mikor elvégezte a katonaságot, érett férfi volt, házasodhatott meg. A leánynak gyorsabban kellett mindent megtanulnia. Hogy kell szőni, fonni, kendert vetni, tilolni, gyermeket nevelni, mert húszéves korában már cibálták a gyermekek a szoknyáját.

Most az ég világán semmit sem tanulnak meg, csak várják a segélyt. Itt azt mondják: a ,,segéd". — ,,Doktor úr, vajon mi nem kapunk valami segédet?" — Nem, mondom, mert még inas sem voltál. Nem érti, mert nem tudja, mi az inas, és mi a segéd. Azt mondja ez a réteg, hogy benne vagyok a szocsiálba (a szociális segélyt nevezik így)".

Nevetünk.

Engem nem lomboz le a szigorú ítélet, mert mindketten tudjuk, hogy nem ez a réteg a község, a falu életének meghatározó eleme. Ez a falu képén is látszik.

Nézzem meg ebből a szögből ezt a dobolykatetői panorámát ― mondja kísérőm ―, innen, tiszta időben a Királykő, a Bucsecs, a Nagykőhavas is tisztán látszik. A falukép, háttérben a Rétyi Nyírrel valóban imponálóan szép. Csoda-e, ha az ,,egyszer el kell menni" előszobájában lévők megnyugodva várják azt a bizonyos pillanatot.

A domb derekánál megpöccintem a dudát, hogy a Csősz famíliától ne menjünk el búcsúzás nélkül. Visszaintenek, s látom, hogy Hajni is felkapja a fejét a dudaszóra, s az Imre kezében nincs ostor.

Nincs szükség rá.

Hozzászólások
Szavazás
Ön kire szavaz az elnökválasztás első fordulójában?











eredmények
szavazatok száma 133
szavazógép
2007-06-13: Magazin - x:

Clooney Dárfúrnak gyűjt

A dárfúri menekülttábor javára gyűjt adományokat az Ocean’s Thirteen — A játszma folytatódik sztárcsapata George Clooney vezetésével. A májusi cannes-i bemutató után a múlt heti chicagói premieren is felhívták a figyelmet a szudáni polgárháború menekültjeinek tarthatatlan helyzetére.
2007-06-13: Riport - Iochom István:

Tusa Gabriella, a martonfalvi farmer

Tusa Levente a rendszerváltáskor a martonfalvi gép- és traktorállomás főnöke volt. 1989-ben tizenöt traktorista dolgozott a keze alatt. Nem lévén elég munka, lassan más kenyérkereseti lehetőség után néztek.