Azaz egyértelműen a romániai magyar közösség javát szolgálná, esélyt adna demokratikus berendezkedésének megerősítésére anélkül, hogy veszélybe sodorná a mindenkori bukaresti képviseletet.
Nem kell csodálkoznunk azon, hogy román részről fanyalgást, sőt, némelyekből heves ellenérzést váltott ki az ötlet. Tudják, biztonságosabb, ha van magyar képviselet a román parlamentben, és sok támadási lehetőség kivédhető, ha a hatalomba is beengedik, mégis nagyon szívesen szabadulnának a magyaroktól. Még úgy-ahogy, szót értenek azokkal, akikkel két évtized során nemcsak a politizálásban, de sok esetben az üzleti világban is összefonódtak, de hallani sem akarnak az általuk radikálisnak nevezett követelőzőkről, akik mindenféle autonómiákat, pluszjogokat akarnak, nehezen kezelhetőek, nem zsarolhatóak. Nem kívánják sem a magyar közösség demokratizálódását, sem megerősödését, ha tehetnék, kipucolnának minket az országból.
Érdekes azonban, hogy a "nagy testvér", az RMDSZ ugyanolyan lekezelően, ironikusan viszonyult az elképzeléshez, mint a román politikusok. Kelemen Hunor sci-fibe illő ötletnek nevezte, s populista kísérletnek titulálva fölényesen leseperte anélkül, hogy lényegéről bár szót ejtett volna. Márton Árpád már jogászi érveket felsorakoztatva magyarázta, miért nem lehet megvalósítani az elképzelést. Ő két járható utat is említ ugyan, ám mindkettőről kiderül, jelenleg szóba sem jöhetnek, különben is, már megszületett az egyezség, hogy s mint zajlanak majd a választások, nem lehet most új ötletekkel előállni – derült ki szavaiból.
Az RMDSZ ebben az esetben is, mint már annyiszor, érdekvédelmi szövetség helyett pártként viselkedik. Saját hasznára válónak véli a jelenlegi rendszert, és bízik benne, a képviselet elvesztésével való riogatás – ez mutatkozik legjelentősebb és leghatásosabb kampányérvüknek – még mindig elegendő lesz az ötszázalékos küszöb eléréséhez. Nem hajlandóak osztozni a hatalmon, így előre menekülnek, és mindent vagy semmit alapon játszanak. Ha bejön a számításuk, az ellenzéki szerveződések eltörpülnek, ha oda lesz a képviselet, lehet majd Tőkésékre, Szász Jenőre mutogatni.
Ha valóban a magyar közösség érdeke, java lenne a fontos Kelemenék számára, legalább megfontolták volna Tőkés László felvetését, érdemi érvekkel, nem gúnyolódással vagy jogi csűrés-csavarással viszonyultak volna hozzá. Esélyt adtak volna, hogy bebizonyosodjék, az egység mítosza pluralizmusra váltva nem bukásunkat, hanem gyarapodásunkat hozhatja.