A tejtermelés jelentősen különbözik a laktáció folyamán. Az ellés után gyors ütemben növekszik, a csúcspontot az 5–6., üszőknél a 6–8. héten éri el, majd néhány hétig azonos, aztán fokozatosan csökken a laktáció végéig. A napi tejtermelés akár 20–25 kilóval is eltérhet a csúcspont és az elapasztás idején. A takarmányozás szempontjából a laktációt három szakaszra célszerű felosztani. Az első szakasz az elléstől a 12–13. hétig tart, a második a 14. és a 28. hét közé tehető, a harmadik az elapasztásig tart.
A tehenek szakszerű takarmányozását az első szakaszban a legnehezebb megvalósítani, hiszen a tejtermelés növekedésének üteme meghaladja a takarmányfelvétel növekedésének mértékét, és ennek következtében energiahiány alakul ki. A tehén a napi takarmányadaggal kevesebb tápanyaghoz jut, mint amennyi a tejtermelés gyors növekedéséhez szüksége lenne, a hiányzó energiát pedig saját szervezetének lebontása által próbálja pótolni. A takarmányozással arra kell hát törekedni, hogy a testtömegveszteség minél kisebb legyen. A túlzott tömegveszteség – ami elsősorban a zsírtartalékok lebontásával jár – anyagcsere-zavarokat okozhat (ketózis), a máj ugyanis már nem képes feldolgozni a zsírbontás termékeit. A súlyveszteség ugyanakkor rossz irányba befolyásolja a tehén újrafedezését, növelve a két borjúzás közötti időszakot.
A súlyveszteséget többféle módon mérsékelhetjük. Az egyik ajánlott módszer, hogy a tehenet a szárazon állás idején nem hizlaljuk el, mert az ellés után kevesebb takarmányt fogyaszt. A súlyveszteség mérséklésének másik módja a takarmányadag nagy energiatartalmának biztosítása. Ezt csak a megemelt abrakadaggal lehet elérni, amely az összenergia-tartalom 55 százalékát adhatja. A fennmaradó 45 százalékot tömegtakarmányból kell biztosítanunk, mivel ha a takarmány nem tartalmaz elegendő nyersrostot, csökken a nyáltermelés, és a bendő lesavanyodik, bendőacidózis alakulhat ki. A tömegtakarmány-szükséglet fedezésére használható a jó minőségű silókukorica, a fű- vagy lucernaszilázs – 25–30 kilós fejadaggal számolva – és a széna.
Az energiahiány fedezésére az utóbbi időben az úgynevezett védett zsírok is használhatók, ezek a bendőben csak kismértékben bomlanak le, így nem zavarják a bendőmikrobák működését. Ezek használata csak a laktáció első két-három hónapjában szükséges napi 450–600 grammos adagban. A laktáció első szakaszában az ipari melléktermékek – nedves cukorrépaszelet, szeszgyári moslék – is jól használhatók. Arra kell ügyelni, hogy biztosított legyen a kellő nyersrostellátás, ellenkező esetben csökken a tej zsírtartalma.
A tehenek téli takarmányozásában és nyersrostellátásában fontos szerepet töltenek be a szénák. A kielégítő mennyiségben (6–12 kiló) adagolt széna rágásra és kérődzésre készteti a tehenet, ezáltal elkerülhető az acidózis.
Ebben a laktációs szakaszban a fehérjeszükséglet biztosítása is gondot okozhat. A bendőmikrobák a takarmányadag fehérjéinek csak 70 százalékát képesek lebontani, a lebontott fehérjék egy része a vizelettel ki is ürül a szervezetből. Kívánatos, hogy ebben az időszakban a nyersfehérje a takarmány szárazanyag-tartalmának 17–18 százaléka legyen. Az utóbbi évek kísérletei bebizonyították, hogy kiváltképp a nagy tejtermelésű egyedeknél a metionin aminosav védett formában (a bendőben nem oldódó anyaggal bevont) való adagolása növeli a tejtermelést.
A tejtermelés második szakaszában, amikor enyhe tejcsökkenéssel számolunk, a takarmány energiaszintjét is csökkenteni kell. Ezt nem a tömegtakarmányok, hanem az abraktakarmányok csökkentésével kell elérnünk. Ebben az időszakban a jó minőségű tömegtakarmányok már képesek fedezni az energiaszükségletet, így nem indokolt a védett zsírok etetése. Csökkenthető a fehérjetartalom is, már elégséges a 14–15 százalék fehérje a szárazanyagban.
A laktáció utolsó szakaszában, a 28. héttől az elapasztásig a tejtermelés már nagyobb mértékben apad. A takarmánynak ebben az időszakban elegendőnek kell lennie az életfenntartásra, a csökkent tejtermelésre, de arra is, hogy az állat tartalékot építsen be a szervezetébe. A gyakorlat is azt igazolja, hogy előnyösebb, ha ebben az időszakban, és nem a szárazon állás idején épülnek be a tartalékok a szervezetbe. A szárazon állás idején csak az életfenntartásra és a magzat növekedésére elegendő takarmányt indokolt adagolni.