Néhány hét híján öt esztendeje, 2007 márciusában láthattuk a képtárban először André Kertész fotóit, a század másik négy nagy magyar fotográfusának (Brassai, Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton és Capa) válogatott műveivel.
A konkurencia(?) nem kedvezett André Kertésznek, a Bauhaus teoretikusaként elhíresült, sokoldalú avantgárd művész, Moholy-Nagy kísérleti, a fotográfiát a grafikához közelítő, megtervezett képei, a Kertész-tanítványként induló Brassai, Kertész-fotók ihletésére készülő, az éjszakai Párizs mozgalmas életét bemutató felvételei vagy Capa döbbenetes háborús fényképei, riportfotói s az élete alkonyán bravúros beállításokkal is kísérletező Munkácsi sport- és divatfotói kissé elhalványították André Kertész ikonszerű fotográfiáit, zsánerképeit, fényekkel operáló jellegzetes, a maga korában, s korántsem csak az aktfényképezésben újszerűnek számító divatot teremtő "torzításait"... Most száz fotográfiáját látva megcsodálhatjuk képességeit, nem ingerel már az összehasonlítások mindenkori gyönyöre, képeit most csak saját képeivel hasonlítva össze figyelhetünk fel évtizedekig igen népszerű, s alaphelyzeteiben nem sokat változó, csak (haladva a korral, a fényképezőgép fejlődésével, a fotografálás technikai újításaival) tökéletesedő, finomuló képességével. Mindig egy időn túli, időtlenné váló pillanatban ragadja meg az embert, meglátva az általánosban a különöst. A változóban a változhatatlant.
A kecskeméti Ernst Múzeum gyűjteménye a Magyar Kulturális Központ szervezésében március 4-ig látható a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárban, a kiállítás utána továbbutazik Nagyszebenbe és Brassóba... Mivel a rendezők, nagyon helyesen, időrendbe rendezik a fotókat, óhatatlanul is Kertész váltakozó helyszíneire, Pestre, Budára, Esztergomra, majd Párizsra, végül New Yorkra, élete állomásaira ismerhetünk. Egy-egy ifjúkori remekműve, a szándékosan a háború "békés pillanatait" megörökítő képek, azután különösen az a fotó, ahol magyar bakák tépik le, valamikor 1917-ben, az Őszirózsás forradalom kezdetén egy tiszt rangjelzéseit, túlmutatnak önmagukon, és mintegy az egész korszakot jelképezik. Felfigyelhetünk egyébként arra is, hogy a rárakódó évtizedek, az eltelt idő miként módosítja egy-egy Kertész-kép egykori jelentését. Különösen érdekes a két Károlyi Mihály-fotográfia, a köztársasági elnök, amint kissé mélabúsan tekint "sikerei csúcsán" a bizonytalan jövőbe, majd az emigráns Károlyi Mihály, a levitézlett köztársasági elnök, akinek semmi nem sikerült, bizarr környezetben, szomorúan. A három, egymást kiegészítő, magyarázó, s miért is ne: terrorizáló fotográfia sokat elárul a magyar történelem egy válságos korszakáról, Trianon elő- és utóéletéről. Azután jönnek a párizsi fotók; egy nagyváros hétköznapjai rekonstruálhatóak.
Kertész ekkor már sikerei csúcsán, a nagy angol, francia, német képeslapok és folyóiratok sorra közlik képeit, nagy magyar kortársaival is jóban van, ő fényképezi le például Moholy-Nagy László híres fényorgonáját, s indítja el a sikerek útján a fiatal, ambiciózus Brassait. Szóba kerül Németországban egy könyv kiadása is fotográfiáiból, de ez majd csak negyven év múlva valósul meg, akkor elsöpri Hitler hatalomra jutása, a megváltozó német körülmények. Kertész továbbutazik Amerikába, nagy ígéretekkel csábítják, emberként sem lát más kiutat, csak el innen, el, lehetőleg minél messzebb jutni a fasizálódó Európából. Amerikában viszont nem értik. "Az Ön fényképei nem a riportot illusztrálják – állapítja meg egy nagy amerikai képes magazin főszerkesztője –, sőt, időnként ellentmondanak az írásnak, mást fejeznek ki." Ezt akár dicséretnek is felfoghatná, visszahúzódik és fáradhatatlanul fényképezi a világváros ezer arcát. Egyik legizgalmasabb amerikai fotójának címét illesztettük írásunk fölé, igen, galambok a metropolis kőrengetegében. Mindent kifejez Amerikáról.
Öregen még visszatér Párizsba, és újra szárnyára kapja a céda siker, majd az utolsó, New York-i évek következnek, imádott felesége halála után már házából sem nagyon mozdul ki, csak az ablakon át fényképez. Így készülnek utolsó, felejthetetlen fotográfiái.
