Bukarestben élő fotós műveit szemlélheti a Kovásznai Képtárban a művészetszerető közönség. Fotós életpályám állomásai – olvashatjuk a plakáton, mely már maga is "ízelítőt" ad mindarról, ami bent, a három teremben látható.
Szűkszavúság, eszköztelenség, egyszerűség, mely sokszor a sivárság érzetét kelti. Olyan sivárságét, mely "tartalom", mely mögött nyelvezet van. Látásmód. Felcsillanó világ, mely épp ezért: szép! És épp ebben, ebben az alig valamiben mutatja meg a "valamit", a jelentéktelenségek költészetét. Az élet ritmusát, a mindennapok eseménytelenségének az eseményességét, a csendet, a halkságot, a némán beszélés alig sejlő szépségeit, melegségeit.
Nehezen találom a szavakat a fotók előtt, melyek a plakát szerint egy életpálya állomásainak kell lenniük. Elsősorban az jelent számomra talányt, hogy alig látom ama "állomásokat". Ez a világ Egy Világ. Itt a fotó nem megörökít, hanem jelez, elbeszél. Itt elmosódhatnak, sőt, az alkotói szándék szerint el is mosódnak, életlenné is válnak sokszor a figurák, az arcok, még a mozdulat is szinte szétfolyóvá válhat. Itt az, hogy Szép, relatívvá válik. Nagy fehér falak lehetnek, sőt, szürke fal, óriási, elfoglalja a képfelület több mint felét, ezzel a fallal indul egy utca, melyben ugyanolyan szürke és üres, eseménytelen és sivár. És nincs azon a falon semmi. Csak a szürkeség egyhangú változatossága. És előtte valahol egy ugyancsak elmosódott női figura, aki nem "Ő", nem valaki, hanem csak Egy Ember benne a történésnélküliségben, vagy így is mondhatjuk, épp ő a történés. Az, hogy Nem Üres a világ, nem mozdulatlan a világ, ott van benne a mozgás is, ott van benne az élet is. Ennyi! Sajátos kompozíciós mód: a figurák, ama "életjelek" kikerülhetnek a szélekre, a peremekre, s közbül a nem történés nagy csendje. Vagy az öt girnyász, girbe-görbe, közelebbi és távolabbi faoszlop között drótok ívelnek át, szelik át, bontják meg a képfelület egyhangúságát, és valahol, majdnem középen három parányi ember kis csoportja. Ez időben a legrégibb kép még valamikor a 70-es években készült. És a majdnem mellette felfüggesztett másik képen nagy, unalmas vályogfal, behajló utca, a jobb peremen egy oszloptól majdnem teljesen eltakarva férfi, balról – a másik peremen – padon ülő, fekete kendős nő-árny. Jelzések, életjelzések... Készülhetett volna bármikor. Aligha vannak itt állomások. Hacsak nem minden kép egy-egy állomás. Vagy ha mégis a stílus-különbözőségek "állomásait" keressük, akkor tulajdonképpen kettőt látok. Két képtípust, melynek a technikából fakadó nyelvezet adja a "másság"-jelleget. Szélesen vízszintes kompozíciók. Szélesen panoramikus, nagyobb, kiterített látványt felnyaláboló, bemutató képek. Ezek a munkák a megszokott látószögbe beleférőnél többet "láttatnak". A gép technikai tudását kihasználva találja és szerkeszti meg a látványt az alkotó – mert a szerkezetnek ott kell lennie, és ott is van – mindig, minden képen. Ezek a munkák így különlegesek, így sajátosak. Több figura "fér el" a felületen, többet bír meg a kompozíció. Adott esetben elbírja még a beállítottságot is. Hogy "itt egy arcnak ablak mögött kell lennie". A szétterülő látványban a többi figura mellé befér az ablak, és befér a mögéje "elhelyezett" arc is. És előtérbe jöhet, kerülhet, beférhet a kompozíció első vonalába egy egész cigány közösség, s a látványuk több mint látvány, kitárulkozik egy világ úgy, hogy benne érzi az ember még a boldogságot is. A szegénység boldogságát! Vagy V alakban két utca indul befelé. Befér mind a két utca a képbe, azok jobb és bal oldala, és így nyílik meg előttünk a teljesség. Így adják azt a világlátást, amit Mráz Ferenc-inek mondhatunk. A csend költészetét keresem, milyen címeket adhatnék a cím nélküli képeknek, magának a kiállításnak. A már említett Csend költészete mellett: Mozdulatok. Halk ritmusok. Vagy: kantáta. M. F. iskolát is "működtet" Bukarestben. A neve: Mráz Ferenc Poézis a Fényképezésben Iskolája (Şcoala de Poetică Fotografică «Francisc Mraz»). Az iskola fotósgenerációkat nevel. És arra neveli a fiatalokat, hogy az egyszerűben kell meglátni a szépet. És: a képszerkesztés "tudományát" úgy kell elrejteni, hogy a látvány egyszerűsége domináljon. Mert nem a rendkívüli, a különleges, az átlagtól különböző a szép, hanem ott van ama szép létünk mindennapjaiban. És azt kell meglátni, azt kell megmutatni. A majdnem semmit. Úgy, hogy abban csendüljön a Hatalmas Minden!
*
Kovásznai kiállítás-megnyitójára tizenegy tanítványa kísérte el a "mestert". Jelképesnek is felfogható ez. Az a gondolat is megszületett, itt készített képeikből közös tárlatot rendeznek. Mint ahogy már számtalanszor megtörtént ez. A Mráz Ferenc Poétikus Fotóiskola számtalan kiállítást rendezett már Európa fő- és nagyvárosaiban. Egyik Párizsban tartott kiállításuk címe ez volt: Képek Emil Cioran témáira. A XX. század legnagyobb román filozófusának mi másak lehetnének a témái: Gondolatok a korról, az emberi létről.
