Potozky László fiatal író, induló tehetség, néhány éve jelennek meg az irodalmi folyóiratokban rendszeresen karcolatai, novellái. Ez lenne az első nyilvános, kötetbeli megmérettetése.
Amire már első, általunk olvasott írásaiban – egy részük szerepel a könyvben, másik részük nem, bizonyítva, hogy írónk fölöttébb szigorú önmagához, s képes kritikával szemlélni próbálkozásait –, feltűnt az íráskészsége. Igen, Potozky tud írni, több húron játszik, a groteszkre is, de főként a tragédiákra rendkívüli módon fogékony, s írásainak világát állandóan, következetesen tágítva, dacosan, vonzón, felejthetetlenül próbálja leképezni a nyomasztó mai valóság fragmentumait. Kötete egy meghökkentő életképpel indul – a Tea keddre hőse egy magányos agglegény, akinek szomorú, zátonyra futott életében egyetlen esemény van, hetenként, vasárnap meglátogatja egyedül élő nagynénjét. A találkozókra gondosan felkészül, valamiért fontos neki a nagynéni, akinek mindenben meg is szeretne felelni, s akit utolsó látogatásakor, a lakásban holtan talál. Potozky felmutatja a tragédiát, de nem magyaráz. Ösztöne megóvja a felesleges érzelmességtől is. Derűs, összefüggő novelláiban – Drót a pofán, Hús(v)iz, vagy egy kényszerböjt története, A kutyafejű ember – egy falusi család nyolcvanas évekbeli hétköznapjait idézi, de ezt követő háborús történetei után egyre inkább a megalázottakra és a megszomorítottakra koncentrál, hajléktalanokat, elesetteket, a társadalom kitaszítottjait idézi, stílusa keményedik, szürkét ábrázol szürkével, alkalmazza az egyik legrégibb prózaírói fogást, a késleltetést (Jelenetek egy téli erdőben, Apu szeme fénye, Szomszédok, Esettanulmány a csapszerelésről). Kötetének magasan legjobb írása az Aluljáró című, hosszú történet, amelynek hőse egy meg nem nevezett nagyvárosba keveredő és egy aluljáróban, a WC mellett nyomorgó, lerobbant, a reményt is elveszítő, áruba bocsátott testéből élő kurva története, aki végül is eladja gyermekét, bagóért – de ami neki mégis elképzelhetetlenül sok pénz – egy embercsempésznek. Az aluljáró bizarr világát remek átélő erővel ábrázolja az író, egy olyan területet hódítva meg, ami eddig teljesen ismeretlen volt a romániai magyar irodalomban. Teszi ezt önmagához és világához szigorúan, a témában rejlő giccset magabiztosan elkerülve, érzelgősségtől mentesen. Leginkább a román új hullám filmjeire emlékeztet. Ez az írás már több mint ígéret, s jelzi azt is, hogy mit várhatunk még Potozky Lászlótól.
Úgy írtunk egy kezdőről, mintha életmű állana mögötte. Nem kevesebb Potozky felelőssége, hiszen ő még életműve előtt áll. Rajta és körülményein is múlik, hogy mi valósul meg majd mindezekből az ígéretekből, változatos kezdeményezésekből, merész kísérletekből. A csillogó karcolatok és novellák, s a hosszú elbeszélés határozottan a regény irányába mutatnak.
* Potozky László: Áradás. Erdélyi Híradó Kiadó. Előretolt helyőrség. Szépirodalmi Páholy. Kolozsvár, 2011
