Ezek az intézmények a székelység gazdasági helyzetét illetően annyit ártottak, mint az uzsora. A pénzt könnyen adták, mert nem a kölcsönt kérő anyagi erejére, hanem a váltót aláírók és kezesek hitelképességére alapoztak. A könnyelmű hitelnyújtás pedig könnyelmű kölcsön felvételére ösztönözte az embereket. Szükségesnek tartották az uzsoratörvényt a pénzintézetekre is kiterjeszteni, hogy ezáltal 8 százaléknál magasabb kamatot sehol se lehessen alkalmazni.
A XIX. század végén az úgynevezett székely kérdés, a vidék gazdasági visszamaradottsága, másrészt a tömeges kivándorlás nem csak a székely társadalom politikai és értelmiségi köreit foglalkoztatta, de a magyar közvélemény is aggódva figyelte a Romá­niába való kiáramlás ijesztő méreteit. A Budapesten megjelenő Magyarország című lap – melynek felelős szerkesztője 1901-től Benedek Elek – arra vállalkozott, hogy a sajtó útján felhívja a figyelmet a Székely­földet foglalkoztató súlyos problémákra. Olyan jeles személyiségeket nyert meg az ügynek, mint: Jancsó Bendek, Gaál Mózes, Kőváry László vagy Szádeczky Lajos.
A Háromszék megyei iparfejlesztő bizottság adatai szerint 1895 és 1898 között Há­romszék­ről összesen 35 930 személy távozott, közülük visszatért 32 204. Négy év alatt tehát 2726 fővel csökkent a vármegye lakossága a kivándorlás következtében. Bak­csi Ferenc, Sepsiszent­györgy országgyűlési képviselője 1871-ben a kivándorlásról készített riasztó hatású felmérést, melynek során azt tapasztalták, a munkát kereső embereknek nincsen valós ismeretük a Romániá­ban rájuk váró állapotokról. Eleinte ügyes­ségük, szorgalmuk révén megbecsülésben és tisztes jövedelemben részesültek. A bojári udvarokban a nők is, szolgálókként vagy szobalányokként, keresett és jól fizetett alkalmazottak voltak. Amikor azonban számuk megszaporodott, és a kínálat meg­haladta a keresletet, egyre gyengébben fizették őket, esetenként éhbérért dolgoztak. Az iparosítás hiánya a lakosság nagy részének oly mértékű elszegényedéséhez vezetett, hogy az éhenhalástól csak a napszámba járás menthette meg őket – összegezett Bakcsi.
A kivándorlás ügyét felkarolta az 1875-ben alakult budapesti székhelyű Székely Művelő­dési és Közgazdasági Egyesület is. 1881 januári közgyűlésén Horváth László, Háromszék vármegye főjegyzője írásbeli indítványt terjesztett a hallgatóság elé a már kint tartózkodó honfitársai sorsának felkarolásáról. A munkakeresők egy része hatósági engedéllyel távozott, más része már előzőleg szerződésben kötelezte magát lóval, szekérrel, földművelő szerszámokkal felszerelve. Őket otthon rendszerint zsidó bérlők fogadták fel, és adtak nekik előleget. A Romániában munkát vállalók oltalmazására és felvilágosítására olyan hozzáértő személyeket kellene toborozni, akik bizonyos tiszteletdíj ellenében a munkakeresőket eligazítanák, közvetítenének a munkaadók és munkavállalók között, az üzérkedőket feljelentenék, és a hazai hatóságok figyelmét is felhívnák ezekre, az olyan kereskedőket pedig, akik nőket csempésznének be Romániába, lelepleznék. Ezenkívül a közvetítők vagy ügyintézők feladata lenne a háziipari termékek romániai piacainak kifürkészése, és a kereskedést folytatók támogatása. Javaslatot is tett egy gazdaságban járatos személy nevét illetően, Binder Lajosra gondolva, aki a kormány háziipari felügyelőjeként Székelyföldön nagy népszerűségnek örvendett.

(folytatjuk)