Egy része bevette azt az RMDSZ által terjesztett hamisságot, miszerint ne izgágáskodjunk, bízzuk az úgynevezett érdekvédelmet rájuk. Akik hallgatnak szavukra, letették a fegyvert, beérik azzal, ami a hatalom asztaláról morzsaként leesik, a másik része, s megsaccolni sem lehet, hányan lehetnek, a most izmosodni akaró magyar politikai pártok sikerében reménykedik, és abban, ha győznek, kikaparják majd mindannyiunknak a sült gesztenyét a parázsból.
Az elmúlt napokban csalódottan kattintottunk rá, naponta többször is, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógysze­részeti Egyetem tanárai és diákjai által megfogalmazott petíció aláírásaira. Gyűltek-gyűltek, de igen lassan, és csak kedden estefelé lépték át a bűvös tízezres számot. Azt gondoltuk, hogy százezrek állnak a magyar orvosi és gyógyszerészeti egyetem visszaállítása mellé. És nem. Ha csak ily kevéssé fontos a magyar oktatás ügye mifelénk, akkor értem azt a fiatalembert is, aki március 15-én arról szónokolt, hogy autonómia nélkül is szabadok vagyunk, mert jobb a békesség. Igen. De nem önfeladás árán. És ne rágódjunk tovább azon se, hogy az a maturandus leány, aki ugyanezen az ünnepségen Gábor Andor Horthy-korszakot ostorozó versével állt színpadra, tudta-e valójában, miről is szaval? A vers szerzője, Gábor Andor Kun Béla és Lukács György harcostársa, s versében 1920-ban Bécsből a vörösterrortól alig szabadult Magyarországot ostorozta. S lám, sem a szervezők, sem az embernyi lánygyermek nem vette észre, valójában miről szól az a költemény.
Fiúk, lányok, okosak, szépek, ne engedjétek, hogy magával ragadjon a szavak mágiája. És ne higgyétek el, hogy az autonómia nem épp annyira fontos számunkra, számotokra – ha egyáltalán meg akarunk maradni –, mint a szabadság.
Ne mondjatok le önként róla, mert a haza bölcse, remélem, tudjátok, kit nevezünk így, azt mondta: "Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és szerencse ismét visszahozhatja, de amiről a nemzet félve a szenvedésektől, önmaga lemond, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges."