Egy 1755-ös emlékirat bemutatja az 1658-as borzalmakat. A tatárok a Bodzai-szoroson törtek be. Az ellenséges horda az "igen virágzó és abban az időben igen híres eklézsiát (...) lemészárolván kiirtotta. A várost pedig lerombolta, felgyújtotta. (...) A várat, melybe a lakosság beszorulva védekezett, bevette, és az ittlevők nagy részét leölte. A gyilkosságtól csodálatosan megmenekülteket, mintegy 750 életben maradottat, a várból rabságba és örökös rabságba hajtotta". A templomvárban, úgy, ahogy a közeli Illyefalva város várának elfoglalásáról szóló Siralmas krónikából is tudjuk, máshonnan menekültek is lehettek, tehát a legyilkoltak és a rabságba hurcoltak egy része nem szentgyörgyi lakos volt. Mivel a visszaemlékező nem tartotta fontosnak jelezni az idegeneknek a várban való jelenlétét, így arra gondolhatunk, hogy azok száma nem lehetett jelentős.
A tatárok elvonulása után a szentgyörgyiek hozzáfogtak a romok eltakarításához, az elpusztított épületek helyreállításához és az elhurcoltak kiszabadításához. A krónikaíró arról is tud, hogy a rabokért nagy váltságdíjat követeltek. Így például Király Mihály református lelkipásztort a váradi pasa csak tetemes összeg kifizetése ellenében engedte haza.
Alig telt el három év, a várost még nagyobb veszedelem érte. A Kemény János erdélyi fejedelem ellen küldött török hadsereg, amely Ali pasa vezetésével Nagy­szőlősnél szétverte a fejedelmi hadat, a védelem nélküli országban égetett, rabolt és gyilkolt. Egy portyázó török csapat 1661. szeptember 29-én, azaz Szent Mihály napján dúlta fel Háromszéket, és foglalta el Szentgyörgy templomvárát. Ez alkalommal 550 embert gyilkoltak le, és 900-at vittek rabságba. Ha a templomvárba szorult 1450 fős tömegnek csak fele volt szentgyörgyi, és a legyilkoltak is ennek megfelelő arányúak, akkor a vár elfoglalása után életben maradt szentgyörgyiek száma 450 főre becsülhető. Egy korabeli feljegyzés szerint a város- és falurészen élők száma: "a sok háborúság miatt annyira" megfogyatkozott "hogy nincs boldog állapotuk". Meg­állapíthatjuk, hogy a népességfogyás az 1658 előttihez mérve óriási, mintegy 40–50 százalékra tehető.
Ily mértékű népességcsökkenés mellett érthető a munkaerőhiány, a munkabérek közel háromszorosára emelkedése. Amíg Bethlen Gábor (1613–1629) korában a kis béres évi átlagbére készpénzben 4 forint, valamint egy-egy köböl búza és zabvetés volt, és a nagyobb béresé 8 forint, egy-két köböl búza és zabvetés, valamint "egy szűr, téli és nyári harisnya, 2 ing, gatya és süveg volt. Ezek összesen 15 frt. értéket képviseltek", addig 1661 után már a bérek elérték a 35–40 forintot is. A város anyagi erejének tönkretételét illusztrálja még az is, hogy a magyar királyoktól, fejedelmektől kapott, költséges perek árán őrzött vásártartás jogát 1658 után már nem gyakorolja. 1697. szeptember 15-én ezt átadta gróf Kálnoky Sámuel alkancellárnak, Háromszék főkirálybírójának. Ezzel együtt beleegyezett abba is, hogy a vásárokat a szomszédos Gidófalván tartsák.
A drasztikus lélekszámcsökkenés és a szegénység miatt a lopás 1661 után oly méretűvé vált, hogy csak a hetenkénti kivégzésekkel, akasztásokkal lehetett megfékezni. Mivel a pusztítások nemcsak Erdélyt, Háromszéket sújtották, de a két szomszédos román vajdaságot is, ahol a bojárok visszaélései fokozták az elégedetlenséget, érzékelhetővé vált "az oláhoknak (románoknak) Háromszékre való nagyobb mérvű beszivárgása, kiknek nagy része jobbágyul kötötte le magát". Azonban az újonnan érkező telepesek is nagyszámú lopott szarvasmarhát, lovat és főképp juhot hoztak, és azzal kereskedtek, ezért az 1662. november 24-i sepsiszentgyörgyi gyűlés arról határoz, hogy csak olyan embertől szabad vásárolni, aki a saját jószágát árulja, és ezt igazolni tudja. A lélekszám megcsappanása miatt a város vezetése igyekezett a birtokkal, telekkel rendelkező nemeseket és szabad embereket az adóterhek viselésére szorítani. Ez azonban gyakran vezetett pereskedéshez. Egy ilyen per 1674 és 1678 között tört ki a városi és a falusi jogállású közösség között a postaló beszolgáltatása miatt. 1674. november 19-én a városi polgár Király Zsigmond vallomásában azt állítja, hogy a tatárjárás előtt, II. Rákóczi Györgyhöz fordultak jogorvoslatért, megkérve, a fejedelem rendelje el a terhek egyenlő viselését. Rákóczi válaszában az írta, hogy "az ki városi ember, értsen egyet a várossal, az ki hadban szolgáló ember, semmit ne adjon". A postaló adásának kérdése végül az erdélyi országgyűlés elé került, ahol 1678-ban elrendelték, hogy: "Sepsi-Szent-Györgyön civilis funduson lakó vitézlő rendek, kik zászló alatt vagynak, mivel szükség idején fegyverrel kelnek fel a haza szükségére, postalóadással ne terheltessenek, mindazáltal a város közé, nevezet szerént: az ország adójába contribuáljanak". Ennek alapján a városi telekre költözők "katonáskodtak, mint falusiak, s adót fizettek, mint városiak".
Elmondható, hogy az 1658-as tatárjárás és az 1661-es török dúlás, pusztítás, a népesség számának drasztikus csökkenése, a munkaerőhiány szegénységbe döntötte a várost. Ekkor kezdődött meg a románság nagyobb számú betelepedése Háromszékre és Sepsi­szent­györgyre. Mérlegelve az 1658 utáni évtizedekben kialakult helyzetet, úgy gondolom, hogy Sepsiszentgyörgy népességének összlétszáma a XVII. század végén 500–550 főre becsülhető. Csíkmadarasi Bogáts Dénes szerint a város: "a vér- és anyagi vereségeit sohasem tudta kiheverni". Igazolható tény, hogy 1658 után Sepsiszentgyörgy a népességarány alapján a kisebb népességű székely mezővárosok sorába süllyedt, de a városi jogállását sikerült megőriznie a központi fekvése és az adminisztrációs szerepkör révén.
(folytatjuk)