Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

A Hamlet mint tükör

2012. március 29., csütörtök, Színház az egész világ

"Kizökkent az idő, ó kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt."
(Shakespeare: Hamlet. Arany János fordítása)

  • Fotó: Henning János
    Fotó: Henning János

A vilniusi Hamlet rendezője, Oskaras Koršunovas nagy hatású, erős, precízen megkomponált, megtervezett hang- és fényhatásokkal élő Hamletje kimondva is arra keresi a választ, hogy kik vagyunk és mit akarunk, hiszen Hamlet tételesen is kifejti, hogy a színház célja: tükröt tartani a természetnek, a világnak, nekünk. Kérdés, hogy mit látunk a tükörben. Azt-e, amit valóban mutat, vagy amit látni szeretnénk?!
A Hamlet az illúziók, öncsalások, önbecsapások, örökös, kikerülhetetlen csapdahelyzetek, egérfogó-jelenetek, hazugságok, ármánykodások, viszályok és vérre menő viták tragédiája is. Ezért is Shakespeare talán legtöbbet játszott drámája. Megpróbáltam átgondolni, eddigi életem alatt hány Hamlet-előadást láthattam, és megdöbbentem. Először is még egészen későkamaszkoromban Gábor Miklóst (nem véletlen, hogy a címszereplők rögzülnek), azután tévében egy világhíres orosz és angol előadást, a kor két nagy, meghatározó színészzsenijével (Innokentyij Szmoktunovsz­kij, Laurence Olivier). Majd jöttek a magyar és a román Hamletek, időrendben Ferenczy Csongor, Cserhalmi György, Héjja Sándor, Ştefan Iordache, Ion Caramitru, Florian Pittiş, végül 2010-ben egy különös, a mozgásszínház adottságait maximálisan kihasználó M Stúdió-beli előadás Dávid Attila Péterrel.
Milyen ezekhez képest a litván Hamlet, Darius Meskauskas és a rendezés? Más! Miért? A hanghatásokról, a fényhatásokról és a díszletről kell beszélni elsősorban, hiszen ezek határozzák meg az előadás ritmusát és sodró atmoszféráját. Talán Bódy Gábor vi­deóra is vett, 1981-es győri Hamletjén kívül – ahol Cserhalmi élete egyik nagy alakításában "fegyveres filozófusként" jeleníti meg Hamletet – egyik általam látott Hamlet-előadás rendezője sem helyezett ekkora hangsúlyt a technikára. (Jegyezzük meg a díszlet- és jelmeztervező nevét: Agné Kuzmickaité.)
Az előadás első részében a fenyegető, morajló, dübörgő, már-már vijjogó hanghatások dominálnak, amelyek példásan és kissé száj­barágóan (de ezt a didaktikusnak tűnő szájba­rágást idézőjelbe is téve, parodizálva is) mutatják, mi az, ami jön, amire várhatunk. Hát kétségtelen, hogy sok jóra nem. Időnként haj­danvolt vonatok dübörgésére emlékeztetnek a nyomasztóan fülsértő hangok, azt a vonatot juttatják önkéntelenül is eszünkbe, amelyről huszonöt-harminc éve lemaradtunk. És kívül többen is lefordították, nem volt csatlakozás. Azóta is ott veszteglünk egy Isten háta mögötti kis állomáson, a csodára várva. Amire Hamlet nem vár, noha történik, zajlik, ismétlődik körülötte a csoda. A rendező szerepösszevonásokkal dolgozik – ez már Shakespeare Erzsébet-kori "mozijában" is divatos volt, kevés szereplővel dolgoztak a rendezők, ezért egy színész több szerepet is alakított –, egyik nagy, a szöveg és a jelenetek értelmezését hihetetlenül kitágító ötlete, hogy Hamlet atyjának szellemét és a vér-parázna, trónbitorló dánt, Claudiust, a nagybátyját – aki anyja ágyában is követi meggyilkolt atyját, megfosztva őt a tróntól, ami szerin­te jogosan illetné meg – ugyanaz a színész játssza. S ez – tudniillik, hogy Hamlet tudja, ő a jog szerinti örökös – a Claudius és Hamlet első találkozásakor kiderül. A magyar szövegekből (mert Arany Jánoson kívül többen is lefordították a Hamletet, Eörsi István, Mészöly Dezső, legutóbb Nádasdy Ádám) ez nem derül ki világosan. Itt igen. A magyar előadások nézői csak Hamlet atyja szellemével való diskurzusa után tudják meg, hogy a trón nem a gyilkos trónbitorlót, hanem a fiút illeti. Shakespeare itt egy bravúros magyaríthatatlan szójátékkal él. Hogyan is oldja meg Arany?
"Király: Még rajtad egyre felhők csüngenek.
Hamlet: Dehogy, nagyon is bánt a nap, uram."
A nap, angolul sun hangzásban közel áll a sonhoz (fiú!). El-elsodorja. Hamlet válaszát tehát úgy is lehet értelmezni, hogy nagyon is bántja a "fiú", a tény, hogy ő a tragikusan elhunyt (később a szellem szavaiból kiderül: alattomosan meggyilkolt) Hamlet király fia, a jogos trónörökös.
Ez a jelenet a felvillanó éles ellentétével döntően meghatározza Hamlet és Claudius viszonyát s az előadás hangulatát, a zajok, a zörejek, a nem egyszer fülsértő hangok előre jelzik a vészterhes fordulatokat, hiszen ettől a pillanattól kezdődően Hamletet egyetlen cél vezérli: a bosszú, s másodsorban a trón visszaszerzésének terve. A fények. Van egy lámpasorokból összeállított, több elemből álló, tetszőlegesen forgatható fénysorompó, amely az első részben vízszintesen szemben áll a nézőtérrel, többször szétszedik, következésképpen az előadás nagy része félhomályban pereg, aztán megint összerakják, el-elfordítják, hirtelen szemsértő lesz a fény, s szembesülünk önmagunkkal.
A második részben félbevágott csillag­alakot vesz fel, amelynek több jelentékeny funkciója is van. Az első rész ritmusa egyre gyorsul, noha vannak lassúbb jelenetek, Hamletet időnként elragadja melankóliája, ezért nem véletlen, hogy az általam eddig látott előadásoknál sokkal fontosabbá, mondhatni centrálissá válik Ophelia (Rasa Samuolyte) szerepe és Hamlet hozzá fűződő, kétértelműségektől, brutalitásoktól, de epekedésektől, gyöngédségektől sem mentes viszonya, "szerelme", amelyre az aggódó atya, Polonius is felfigyel. (Vaidotas Martinaitis is feledhetetlen alakítást nyújt, sok humorral oldja a feszültségeket, amíg egyáltalán megteheti. Amíg meg nem hal. Mert mind meghalnak, csak a szemtanú és túlélő Horatio éli túl a tragédiát, hogy új életet kezdhessen a győzedelmes, ifjú Fortinbras udvarában. De ez már egy másik történet, bizonnyal nem kevésbé tragikus, mint a Hamleté!) Sőt, Hamlet, anyja és a nagybátyja által, talán túlzott, félelemmel vegyes féltékenységgel és aggodalommal figyelt "becsavarodását" is imádott leánya iránt érzett szerelmével magyarázza.
Megszokhattuk már: a mai európai színház egyik ragályként terjedő közhelye, a szereplők cigarettáznak, ezzel a rendezők egymást utánozva akarják kiemelni a drámát a maga korából, közelítve a miénkhez, ahol viszont legújabban (mindenkinek a magáé!) szinte minden közterületen tilos a dohányzás. Polonius, a kamarás mobiltelefonon is beszél, miközben villanyvasalóval vasalja zöld fésülködő köpenyben üldögélő, ideges leánya, Ophelia fehér ruháját, s közben az atyák szép szokása szerint osztja az észt, s szinte odaégeti a ruhát, mert ő atyja helyett anyja is a leányának.
De kik vagyunk mi? A felpörgő előadás, a második rész (már hanghatásoktól, zörejektől mentesebb, de továbbra is hihetetlenül felpörgő) jeleneteiben is erre keressük a választ. Kik vagyunk mi? Nézők, szereplők, megalkuvók, hősök, lusta fráterek, szorgalmasak, istenhívők, istentagadók, vér-paráznák, szemérmes szerelmesek, szürke férfiak, ágáló világfik, kémek, tanítványok, mesterek, hazafiak, idegenek, talpnyalók, szembeszegülők, emberjogi aktivisták, sírásók, agitátorok, összeesküvők, feministák, spiclik, szellemek, költők, filozófusok, királyok, udvaroncok, az állam hívei, az állam ellenségei, semmirekellők?! Az előadás tükrében minden vagyunk. És még mi minden lehetünk. Az élet részben hátunk mögött, mint a lekésett vonat, részben előttünk... Miközben Hamlet tragédiája mint sziklacsúcsról megállíthatatlanul legördülő szikladarab zuhan a vég felé. Célja, értelme, rendeltetése, jele, netán égi jele semminek nincs, de mindennek lehet(ne). Viszont "minden egész" eltörött, nem áll össze semmi, sőt, szétesik, szertefoszlik, darabjaira hull.
Hamlet legfőbb ambiciózus vágya (lásd mottónkat) nem sikerül. Az idő kizökkent, és úgy is maradt. Oskaras Koršunovas levonja ebből a kikerülhetetlen tényből a megfelelő következtetéseket, erős, fojtó, elsodró előadása megpróbál felkészíteni erre a helyzetre, miközben egy alkalommal fehér és piros virágok, kreppapírdarabok hullnak a menny­ből – itt zsinórpadlás – a fejünkre, óhatatlanul is felidézve Bulgakov Mester és Mar­garitájának felejthetetlen jelenetét, amikor a nagycirkuszban Woland rubelesőt idéz elő, mutatva, hogy a szovjet ember nem változott, ugyanolyan kapzsi, mint tegnap, még nagyorosz korában volt, de ennek a Ham­letnek a rendezője mániákusan hiszi, hogy változhat. De ehhez kíméletlenül szembe kell néznie önmagával. Ez teszi nyomasztó előadását igazán izgalmassá.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye a magyar feliratok lefestéséről több székelyföldi településen?








eredmények
szavazatok száma 708
szavazógép
2012-03-29: Faluvilág - Kisgyörgy Zoltán:

Gondok nélkül sem erdő, sem legelő

A Bibarc-tetőtől a Szeredőponkig húzódik az 1896-ban alakult egerpataki közbirtokosság erdő- és legelőterülete. A pár száz hektárra terjedő birtok kezelése nem kis gondokkal jár, ez derült ki a nemrég megtartott évi beszámoló közgyűlésen, ugyanis az elmúlt időszakban újabb erdő- és legelővagyont sikerült visszaszerezni.
2012-03-29: Színház az egész világ - Mózes László:

A patkány, a kompromisszumok és a bűntudat - Közönségtalálkozós feljegyzések (3.)

A lenni vagy nem lenni hamleti kérdés egzisztenciális és társadalmi vetülete volt a vilniusi Oskaras Koršunovas Színház kedd esti előadása utáni közönségtalálkozó egyik fő motívuma.